Egy Bruce Willis–Mary Louise Parker párossal készült film már önmagában is van annyira jól hangzó, hogy a morózus téli napok során is felkeltse az ember érdeklődését. Ha pedig mindehhez hozzávesszük John Malkovichot, Morgan Freemant és Helen Mirrent, a sál és a csizma is azon nyomban felkerülhet az emberre, hogy a mozi felé vegye az irányt az ünnepek környéki vegetálás alatt. A Red című akció-vígjáték és másodállású kémfilm kritikája.
Nincs abban semmi rossz, ha egy iparág jókat tud röhögni saját magán, sőt. Remek belsős incoterms paritás poénok születhetnek például logisztikus körökben, az informatikusok időtlen gamer kódokba rejtett fricskákat szabadítanak egymásra nap mint nap, egy dohány- vagy alkoholmarketinges léte pedig önmagában is elég parodisztikus, ahogy azt a filmvásznon is láthattuk több ízben. Ha már a filmeknél tartunk, azoknak átfogó médiumjellegéből adódóan ez az önirónia jóval szélesebb körben érthető. Ezen terület leglátványosabb szeletének, az amerikai szórakoztatóiparnak az esetében persze még inkább van min negédesen röhögni, azonban a jóból is megárt a sok, a rossz figurázás pedig egyenesen lelombozó és taszító tud lenni. Utóbbi bekövetkeztének értelemszerűen egyre nő az esélye, amint futószalagra pakolt termékké válik az önirónia. Valami ilyesmi folyamat érhető tetten Hollywoodban az elmúlt időszakban, elég csak az Expendables-re vagy a Machete-re gondolni.
Hasonlóan fricskaközpontú feladatot adhattak a Robert Schwentke nevű, IMDb adatlapja alapján nem agyonfoglalkoztatott német rendezőnek, amikor a DC Comics Red című, 2003-as képregénysorozatának megfilmesítését bízták rá. Segítségképpen kapott hozzá kasszacsöngető veteránokat (Bruce Willis, John Malkovich, Morgan Freeman) és kétezres években berobbant szexidolokat is (Mary Louise Parker, Julian McMahon), ilyen szereplőgárdával pedig rendező legyen a talpán, aki elszúr egy mezei comic adaptációt.
A történet szerint a Willis által megformált, nagyon ügynöknevű Frank Moses ex-ügynök magányosan tengeti nyugdíjazása utáni napjait egy unalmas clevelandi kertvárosban. Egyetlen öröme Sarah-val, a nyugdíjfolyósító intézet munkatársnőjével folytatott alibi telefonálás. Itt a való életben körülbelül véget is érne a sztori, legfeljebb olyan minimál fordulat tarkíthatná, hogy a call-centeres hangszálgyulladás miatt kidől pár hétre, ami alatt a veterán bolondra issza magát, vagy ennek különböző mutációi. Az ügynökfilmek világában viszont nyilván érkezik egy titokzatos magánhadsereg a főhős megölésére, ami csajfelkapós menekülésre sarkallja őt. Ezután Frank felkutatja néhai elitalakulatának félnótás öregemberré vált tagjait, hogy felvegyék a harcot a megbízóval, aki hogy, hogy nem az Amerikai Egyesült Államok alelnöke.
Ez alapján a Red egy abszolút szerethető, tökös road movie is lehetne, lezser sztárparádéjával üde színfolttá válhatna az akcióvígjátékok sok ecsetvonást megélt palettáján; ha nem követné el azt a hibát, hogy minden áron túl akar mutatni saját magán. Kultfilmek görbe tükre akar lenni, melyben Schwentke minden egyes jelenetet fokhagymaszagúra facsar, hogy ötpercenként kioszthasson egy baráti taslit a nálánál többre vitt rendezőtársainak. Az összes áltitokzatos kémfilm geget megjeleníti, kacsint Tarantinonak a Ponyvaregény taxis jelenetéért, a zárójelenetben Peter Sellersre hajaz, de ugyanúgy jut utalás a Mátrix-tesók munkájára, a Szupercsapatra és az Ocean’s trilógiára, vagy éppen Michael Bay jellegzetes filmjeire.
Ennek a rengeteg utalásnak az a legfőbb problémája, hogy szűk két órába színvonalasan belesűríteni teljes mértékben lehetetlen úgy, hogy mellette egy, adaptációból fakadóan viszonylag kötött történetet kell kibontani, személyiséget kell adni a karaktereknek, szerelem kibontakozást ábrázolni, illetve nagyon sokat és nagyon hangosan kell még lőni is. Az első buktatót rögtön a love storynál éreztem. Hiába csípem nagyon Willist és “Nancy Botwin” Parkert külön-külön (és vagyunk ezzel így nagyon sokan), nem tudnak együttműködni és valós vonzalmat vetíteni a nézők felé, pedig a kontraszelektált John McClane és a butuska kansasi telefonközpontos nő románca remek terep lenne minderre.
Nincsenek ezzel egyedül, a színészek sajnos javarészt végig pihengetnek a filmben. Freeman már Bruce macsó zsarujánál is kisebb befektetéssel hozza azt a szimpatikus és lelkiismeretes fekete bácsit, aki a kérkedő antirasszisták kedvenc színészévé tette őt világszerte. A mellékszereplők kiválasztása sem passzol igazán, a nemrég még Erzsébet királynőt megformáló Helen Mirren bérgyilkosnő/nagymama fúziója zavaróan mesterkélt, a Kés/Alatt Christian Troy-a (McMahon) is meglehetősen testidegen alelnökként. Egyedül Malkovich remekel a megkattant vadász bőrében, de ahogy ismerjük, ő valószínűleg ha akarna sem tudna rosszul játszani egy szerepet.
„Ultra Top Secret”. Ez a kifejezés látható többször is a különböző, szereplők kezébe került FBI-os mappák fedőlapján, ami ugye egyfajta vicceskedő terminus akar lenni a titokfilm zsánerének szenzációhajhászásáról. Miután sokadszorra is elolvastam ezt a szóösszetételt, tudtam, most épp mosolyognom kéne, viszont nem ment, ami miatt legalább annyira éreztem magamat felelősnek, mint a filmet. Ez az általános görcs öntött el a stáblista lepörgése után is, egy szúró önvizsgálat, hogy vajon miért nem élveztem amit láttam, pedig nézzek már rá a borítóra, tetszenie kellett volna. Innentől kezdve pedig gyakorlatilag mindegy is, hogy jó vagy rossz paródiát láttunk, ha csakis a szereplőgárdához lehet mérni azt. Kár érte, sokkal több volt benne.
Red trailer