Ha meglátsz egy filmet, amiben a finoman szólva is kettős életet élő Tom Cruise szerepel egy rakás B-, de inkább C-listás arc mellett, mire gondolsz elsőre? Hogy egy újabb tucat akciófilm lesz, ami majd az uborkaszezonban ellőve épphogy visszahozza az árát? Vagy egy kezdő-másodfilmes rendező szárnypróbálgatása, amihez valami csoda folytán sikerült megnyerni egy nagyobb játékost? Igen, ez egy lehetőség. És mi van, ha azt mondom, hogy a másodfilmes rendező amúgy a ’90-es évek ikonikus krimije, a Közönséges bűnözők írója? Vagy ha a B-listás sztárok között feltűnik egy Werner Herzog vagy egy Robert Duvall?

Talán már elkezdi valami fúrni az oldalad, hogy ez a Jack Reacher talán mégis megéri azt a estét, míg végignézed. Így voltam vele én is: szép lassan állt össze a puzzle, ahogy Christopher McQuarrie filmjében apró mozaikokból áll össze a szövevényes történet. A brit krimiíró, Lee Child karaktere nem is kerülhetett volna jobb helyre: McQuarrie bebizonyította, hogy nem csupán megírni, de megrendezni is képes egy műfaján történetvezetésben és eszközeiben is túlmutató egész estés krimit.

A címszereplő Jack Reacher nem egy lecsúszott zsaru, de nem is valami névtelen hős, csak egy katona, aki épp elég különleges kiképzést kapott és küldetést hajtott végre, hogy pár önfejű döntés után kirakja az amerikai hadsereg a kötelékéből. Azóta járja a világot, de megtalálni csak akkor lehet, ha ő azt akarja. Ahogy ő is mondja a filmben: ami eleinte feladat volt, később megszokássá lett. Amikor pedig Pittsburgh-ben egy öt emberrel látszólag véletlenszerűen végző ámokfutó csak annyit ír egy papírra a kihallgatás során, hogy “Get Jack Reacher”, feltűnik a színen.

McQuarrie filmjét több kisebb alkotóelem teszi műfaji társainál izgalmasabb darabbá – sokszor éreztem azt a hatást, amit a Közönséges bűnözők vagy az Elrabolva első részénél éreztem. Egyszerre evidens és újszerű a szemlélet, ahogy a hősök a kamera előtt teszik a dolgukat, és olyan párbeszédek pörögnek, amik nem csupán időt kitöltő zajok, hanem stílusában is formálják a filmet. Jack Reacher nem azért kezd el nyomozni, hogy bebizonyítsa a letartóztatott fickó ártatlanságát (akivel egyébként van némi közös múltja), hanem mert egyszerűen furdalja a kíváncsiság, mert nem áll össze neki a másik szerint hibátlan kép az indítékok és elkövetés ügyében.

Tom Cruise pedig hibátlan a némileg túlmisztifikált, öntörvényű, szűkszavú katona szerepében, aki egyébként kifejezetten konfliktusellenes, és mindent igyekszik szavakkal de főleg ésszel megoldani. Már ez ad némi csavart a figurának, ismerve Cruise korábbi szerepeit, ám még inkább meglepő, hogy ő lubickol ebben a szerepben: amikor pár középsúlyú arc megpróbálja belerángatni egy kocsmai verekedésbe, majdnem kidumálja magát a helyzetből, enyhén unott arccal csinálva hülyét ellenfeleiből. Vagy később, amikor banális fordulatot vesz a történet – elrabolják a női főszereplőt (Rosamund Pike) és azzal igyekeznek zsarolni –, Jack beleköp a klisék levesébe, és azt mondja: tartsátok meg a nőt, van elég bizonyítékom, megyek a rendőrségre. Hollywood meg mehet a sunyiba: még erre is rácsavar egyet a forgatókönyv, és nem marad el a katartikus összecsapás a jéghideg és karakteres főgonosszal (Werner Herzog) és csöndesen vérprofi jobbkezével (a Die Hard 5 után nagyon mélyről visszatérő Jai Courtney).

A Jack Reachert nézve úgy érzi az ember, hogy egyáltalán nem nehéz egyszerre markáns hangulattal bíró és jó történettel felvértezett krimit írni, ami ráadásul kifejezetten szépen van fényképezve – pedig korántsem könnyed mutatvány ez. McQuarrie talán egyetlen dolgot áldozott fel a jó filmhez vezető úton: hogy ne érezze azt a néző, hogy szájába rágják a megoldásokat és fordulatokat. Ebből az egyetlen aspektusból támadható a Jack Reacher, minden más szempontból azonban az elmúlt évek egyik kimagasló és meglepő teljesítménye műfajában.

Jack Reacher trailer