Amikor valaki azzal a filmötlettel áll elő, hogy Mark Wahlberg jó másfél órát beszélgessen egy plüssmedvével és az jó lesz, producer legyen a talpán, aki nem röhögi szembe és penderíti ki az ajtón egy szempillantás alatt. Persze máshogy fest a kép, ha az a valaki Seth MacFarlane, a Family Guy animációs franchise szülőatyja, a fanyar amerikai humor egyik nagyágyúja. MacFarlane neve be is húzott 50 millió dollárt a Ted projektre, amiből azért már lehet minőségi fél-animációs filmet készíteni.

A történet szerint az amerikai középcsávó John (Wahlberg) gyermekkorában azt kívánja, hogy bárcsak beszélni tudna a karácsonyra kapott teddy macija. A kívánság reggelre teljesül, a szimplán Tedre keresztelt játékmaci beszélni kezd és összebarátkozik Johnnal, majd az elképedéseket követően hamar országos hírnevet szereznek, irigyeltté téve az előtte lesajnált fiút. Ezután – viszonylag váratlanul – előre ugrunk huszonöt évet az időben, és látjuk, hogy a kisfiúból egy felnőtté válással küszködő, mérsékelten sikeres férfi lett, aki továbbra is együtt lakik és szoros barátságot ápol Teddel. A plüssmedve egy céltalan junkie-vá vált, a nőzésen, piáláson és szíváson kívül nem sok minden mozgatja, ellenben elég jó a dumája. Ted jelenléte hátráltatja az élete következő szakaszába lépni kívánó, teszetosza Johnt, főleg a gyönyörű és nálánál sikeresebb barátnője (Mila Kunis) miatt, aki ugyan szereti, de az órájára is sűrűn ránéz a kapcsolat közben.

Ezt a szettet állítja fel villámgyorsan MacFarlane, hogy aztán ebben bontsa ki az elképzeléseit a fennmaradó másfél órában. Az elképzelésekről dióhéjban annyit, hogy a rendező érezhetően semmilyen magvas kifutást nem szeretett volna elérni a filmben, pusztán beleszeretett abba az ötletébe, hogy egy olyan plüssmaci körül ugráltathat hollywoodi sztárokat, akit ráadásul ő is szinkronizál. Mindez dicséretes, ugyanis rettenetes elágazásokba torkollhatott volna a Ted, ha az író-rendező egy picit is komolyan veszi magát. Lehetett volna belőle egy erkölcsmese a híressé válás közben gyökereit és igazi barátait elveszítő karakterről, egy megkomolyodó trógerről, vagy valami megmondás a rasszizmusról és a társadalmi beilleszkedésről. Ehelyett a plüssmaci végig nagy ívben beleszarik a dolgokba és éli hedonista mindennapjait azzal takarózva, hogy megteheti, hiszen csak egy plüssmaci. A néző pedig minden egyes takarózásnál bólint, hogy tényleg az, megteheti.

Mark Wahlbergnek kifejezetten jól áll a bárgyú lúzer szerepe, hitelesebbnek hat a sokszor magára erőltetett keménykedésnél. Mila Kunis már-már rutinból hozza a dreamgirlt, a filmkészítők úgy néz ki, egyöntetűen azon a véleményen vannak, hogy az ő szemeivel képtelenség gonosz karaktert formálni, amit az Extract című filmmel elkövetett buktája is alátámaszt még 2009-ből. Nem játszanak el egy óriási szerelmet, igaz, nincs is rá szükség. MacFarlane csak és kizárólag azért hozta be a romantikus vígjáték zsánerét a képbe, hogy annak a farvizén készítsen egy mainstream R-rated vígjátékot, ami túllép a röfögős-fingós amerikai mozik dimenzióján, de a nyelvezete és szokatlan párkapcsolati dinamizmusa miatt a csajos filmeket is csak részben fedi. A katartikus szerelmi szál is rövidre vágott, amolyan legkisebb rosszként nyúl hozzá a rendező, aki ha tehette volna, minden bizonnyal hat-nyolc órán keresztül sorozta volna a rajzfilmjeiből ismert humorát a maciján keresztül, bármiféle kifutás nélkül. De Teddel ellentétben ő nem tehet meg mindent úgy, hogy szerethető marad közben.

Ted trailer