Néhány előzetes címke: drogosztagos rendőrsztori, Nicolas Cage, remake, Eva Mendes, Xzibit epizódszerep. Ha valaki pusztán ezek fényében akarná summázni a filmet, nincs az az analitikus gondolkodásmód, ami nem egy gyökér dialógusokkal teletűzdelt, bugyuta erkölcsmesére gyanakodna. Werner Herzog, a német újhullám egyik ászának zsigereiben viszont annyira kódolt a cinizmus és az irónia, hogy minden egyes apró részletet, így színészeinek megválasztását is mintha csak annak rendelte volna alá, hogy kajánul vigyoroghasson nézői megfricskázásán. A Mocskos zsaru az elmúlt időszak legjobb szatírája, amit Hollywood kiszabadított magából.
Terrence McDonagh (Nicolas Cage), a New Orleans-i rendőrség drogfelderítési osztagának megbecsült tagja a Katrina-hurrikán idején megment egy rabot a vízbe fulladástól. Hősies cselekedetéért nagy árat fizet: krónikus gerincsérülést szenved, ami élete végéig gyógyszeres kezelést igényel, természetesen kaput nyitva az összes létező kábítószerhez. Innentől kezdve adja magát a lecsúszás és kiégés, amint a tehetséges rendőr önmagát és környezetét aláásva jut el saját belső apokalipszisáig – ahogy az már az alapul szolgáló, 1992-es Mocskos Zsaruban is látható volt. Az akkori főszereplő, Harvey Keitel karaktere azonban egy magát véresen komolyan vevő, istenkereső rendőrt ábrázolt, aki minden erejével igyekszik saját kalitkájából kitörni.
A mostani Officer McDonagh-ból ezzel szemben egy sehova sem igyekvő, pusztán aktuális érdekei mentén cselekvő tragikomikus neurózis szűrhető le, aki galibát galibára halmozva keseríti meg családja, prostituált barátnője (Eva Mendes) vagy éppen az örs mindennapjait. Mindeközben életének az egyetlen igazi motorja az, hogyan csempéssze ki magának a lefoglalt drogokat. Ráadásul a haja is nagyon hülye. Az a fajta figura, akinek egy fikarcnyi esélye sincs arra, hogy megkedveltesse magát a nézőkkel. A film feléig tűkön ülve vártam a jelenetet, amikor lelövik, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy elragadt ez az erkölcstelen machiavellista sodródás, az alvilág Jekyll és Hydejaként való egyensúlyozás. A morálszenny közben persze hősünk úgy lépdel felfelé a rendrőségi ranglétrán, amiről egy hózentrógeres, munkaalkoholista felügyelő egész életében csak álmodni mer. A rendező csak legyint egyet. Na ugye, hogy nincs igazság a földön?!
Cage jót alakít, felüdülés is lehetett neki a sok “amerika bárgyú lelkiismerete” szerep után. A casting úgy egészében véve is jól muzsikál: a karakterek a helyükön vannak, és jól meg is dolgoztatták őket. A kedvencem Jennifer “Stiffler mamája” Coolidge volt, akiről korábban sosem tudtam volna elképzelni, hogy képes bármi másra a karriermaca szerepén kívül – a most kapott alkoholista redneck asszony szerepében viszont egyenesen brillírozik. Xzibit gyenge, de arra gyanakszom, hogy ez is a komplex oltás egyik eleme csak, meg egyébként is, egy fődealer megformálásának nem is érdemes másképp nekifutni, mint a Scarface-klónok egydimenziós szimbólumrendszerén keresztül. Plusz még mindig nincs ember a földön, aki nálánál szórakoztatóbban röhögne.
Jó szatírához mérten tele van burkolt zsáneri utalásokkal a film. A maffiaeposzokat idéző leszámolás jelenet már-már bohózatszámba megy, McDonagh minden egyes vallatási módszere egy Dirty Harry tribute, Eva Mendes feltűnései pedig gyomorba vágó képet festenek a zsaruthrillerek “alvilág csábítása” vonalából.
Amivel viszont újat húzott Herzog, az a provokációnak egy eddig Hollywoodban nem látott fajtája. Egy adott jelenetben egy csapásra csinál totális hülyét Cage-ből és az irigy rendőrtársát alakító Val Kilmerből is: természetellenesen hosszú másodperceken keresztül bámulhat a néző két bűnronda iguanát egy nagyon ostoba zenére a vásznon, míg a csilliódolláros órabérű sztárok mindössze fényvisszaverő felületnek, megfagyott díszletnek lettek száműzve ebben a groteszk rendezői ötletben. Szobroznak hátul a csúf gyíkok mögött, a néző együtt röhög a rendezővel, ahogy az egy újabb zsánert gyaláz meg egy vállrándítással, vidáman; mint megannyit ezalatt a szűk két óra alatt.
Bad Lieutenant trailer