Nem is sejtem, hogy mi vezethette a Juno megtekintését követően az Oscar-ügyileg releváns véleményű embereket arra, hogy pont ennek a filmnek adják a legjobb forgatókönyvnek járó díjat. Az öt jelölt listáját áttekintve talán egy kissé érthetőbbé válik a dolog (korántsem olyan erős a mezőny, mint mondjuk a legjobb férfi főszereplő kategóriában), de azért Diablo Cody, a Juno szerzője alaposan hozsannázhat, hogy a szavazók nem jöttek rá idő előtt: ez a film bármilyen jelölést inkább megérdemelne, mint azt, amiért végül megkapta az Oscart.
Nonszensz. Körülbelül ennyiben meg tudtam fogalmazni a véleményem a Juno megtekintése után – nyilván díjaztak már ennél nagyobb humbug filmeket is az Oscar-gála történetében, de a Juno kézenfoghatja az Atonementet (Vágy és vezeklés), hogy párosban lökhessem le őket a szakadékba. Sejthető, hogy valamiféle titkos, kimondatlan szabály írja elő azt, hogy minden évben a kritikusoknak mindenféle szájhúzás és egyéb gyanús jel nélkül be kell halniuk egy gyermeteg, romantikus(nak szánt) komédiának/drámának, és legalább egy díjat hozzájuk kell vágniuk. Idén a Juno a soros.
Juno official trailer
Szintén a röhej határát súrolja, hogy egy sztriptíztáncosnőből lett blogger valamiféle furcsa okból olyan szintű szimpátiát tud kelteni az emberekben, hogy simán el lehet siklani afelett, hogy ez a történet legfeljebb a vasárnap délutáni, tévékettes családi/tinisorozatok színvonalát veri, és azokat is csak azért, mert itt legalább néha mernek életszerűen is viselkedni a szereplők. A hangsúly a néhán van. Nem azzal van a baj, hogy egy 16 éves kiscsaj terhességéről nem lehet forgatókönyvet írni, erről szó sincs, az alaptörténetből egy jobb rendező komoly erőfeszítések árán még akár kihozhatott volna egy jó filmet is – de az, hogy minden második párbeszédnél azért szurkoljak, hogy valaki vágja már pofán azt a kis ribancot, háááát … nincs ez így jól. A dialógusok talán a leggyengébb pontjai az egész szerkezetnek. A történet enyhe banalitását megmenthetnék erős jelenetek, és elő is fordult jópárszor, hogy vigyorogtam egy-egy odamondáson, de gyakrabban volt, hogy nem vágtam, hogy miért osztja Ellen Page Jay és Néma Bob stílusában az észt akkor is, amikor erre abszolút semmi szükség, és értelme sincs az adott szituációban. Egy idő után annyira idegtépő az egész csaj, hogy a legbékésebb pillanataimban is kinyílik a bicska a zsebemben tőle.
Mondanom sem kell, hogy a súlytalan, epizódszereplőknek tűnő színészi gárda Juno mellett nem húzza ki a filmet a mocsárból. Michael Cera egy röhej, öt jelenete, ha van a filmben, nyilván én is leszarnám, ha lenne egy tőlem terhes csajom, és csak néznék bután továbbra is. Ennyire balfasz nem lehet valaki. Jennifer Garner úgy-ahogy elmegy, de tőle különösebben nem érdemes óriási teljesítményt várni, hozzá egy korrekt mellékszereplő szintjét.
A Juno egy sikerületlen, túlértékelt film. Ha Dawson’s Creek-et és egyéb hétvégi tinisorozatokat akarok nézni, akkor azt nézek, ha Kevin Smith filmjeinek agyas odamondásaira vágyom, akkor az ő filmjeit teszem be. A kettőt keverni – ehhez minimum egy zseniális rendező kell, és Jason Reitman nem az. Forget Juno.
A film legjobb jelenete – Juno anyja (jobbra) verbálisan seggberúgja az ultrahangos csajszit