Főhősünk Wall-E, a Földön hátrahagyott takarítórobot, aki több száz évvel azután, hogy az emberiség végleg elhagyta a lakhatatlanul túlszennyezett bolygót, még mindig gyűjti a szemetet, és felhőkarcolónyi kupacokat épít belőle. Mindeközben éjszakánként egy sitteskocsi rakodóterében húzza meg magát, ahova a számára értékesnek tűnő kacatokat gyűjti össze, úgy mint csillogó cédék, játékok, a fő kincs pedig egy Hello, Dolly! videókazetta, amit egy iPodon keresztül néz (ezt az átjátszást mondjuk nem értem, de megnyugtat, hogy legalább csak motívumában van reklám, nem akkora branding megy, mint a Hancockban a YouTube logóval). Ebbe az állóvízbe kavar zavart egy érkező űrhajó, ami egy Eve nevezetű robotot tesz le, hogy élő organizmus után kutasson a Földön. Miután sikeresen begyűjt egy növényt, visszatér az emberek anyahajójára, és Wall-E is vele tart potyautasként, mivel sikeresen belezúg a csajos felderítőrobotba. A kalamajka ezután kezdődik, ugyanis míg kedvenc kukásunk azzal van elfoglalva, hogy utolérje szerelmét, ennél némileg nagyobb volumenű probléma is kirajzolódik, nevezetesen, hogy az embereknek komolyan meg kell küzdeniük azért, hogy visszatérjenek a hozott lelet alapján újra lakhatónak minősíthető Földre.

A cuki robotosdi tuti biznisz: egy kellőképpen szánalmas tekintetű kis gép mindig olyan reakciót tud kiváltani az emberekből, mint reklámban a kiskutya és a gyerek. Ebből és a megelőző promóból kiindulva (ahol főszereplőnk csetlés-botlásait láthattuk), nem számítottam történet szempontjából sokra, pedig a rendező-író Andrew Stanton előélete (Finding Nemo, Toy Story) alapján sejthettem volna, hogy ki lesz ez találva. És tényleg jó lett! A szerelmi szál és a Földre visszatérős kaland pont megfelelő hullámokban csap el egymás felett ahhoz, hogy folyamatosan izgalmas legyen a sztori, és ne töltődjünk túl se akcióval, se sziruppal. A megvalósítás pedig… Mondhatnék csak annyit is, hogy Pixar, de még ezzel a mércével mérve is lélegzetelállító. Az utolsó szögig kidolgozott, hibátlan textúrák, gyönyörű modellek, teljesen filmszerű kamerakezelés (úm. zoom és fókusz), ez kilenc per tíz. Az egy mínuszt az adja, hogy az emberek megjelenítése furcsán, két nagyon különböző szinten történik: egyrészt vannak a videofelvételeken látható, teljesen valósághű emberek (illetve a fent említett filmrészlet eredetiben fut), aztán ott vannak a mesében élő-beszélő emberek, amelyek már nagyon rajzfilmszerűek. Ezt a kettősséget nem igazán értem.

Na, és akkor a mondanivaló. A fő problémáját az anyabolygóra való visszatérésnek az adja, hogy az emberek végtelenül elkényelmesedtek, már soha fel sem kelnek a foteleikből, és azt sem tudják, milyen egy növény, a tenger, az állatok és a többi, így amikor kiderül, hogy újra lakható a Föld, nem tudják, mit kezdjenek ezzel. A saját tespedésében életképtelenné vált és felhízott emberek megjelenítése szinte már társadalomkritikának is simán elmegy, főleg hogy nem is csak a kövérségen és lustaságon van a fókusz, hanem a fogyasztói társadalom benevelése is meglepően keményen jelenik meg egy mesefilmhez képest (pl. a babáknak sugárzott “b, mint bicikli, ezt kérd karácsonyra” szövegű ábécés oktatófilm). Viszont ezzel párhuzamosan végighúzódik egy negatívum is, miszerint messze túl sok emberi tulajdonsággal ruházzák fel a filben Wall-E-t. Persze, értem, így lesz az egészből az, ami, és az okos tanulórobot a többszáz éves egyedüllét alatt adoptálta ezt a magányérzést, de a szerelmes robotok talán túl szerelmesek, a sóhajok pedig túl mélyek. Mondjuk ez sokkal kisebb negatívum, mint amennyire pozitív ugyanennek a bekezdésnek az első fele.

Wall-E trailer

A boncolgatás után megmondom egy nagyon rövid mondatban is az értékelést: menj el a moziba, és nézd meg, mert ez a film tényleg megéri a jegy árát.