“A zsenialitás és a hülyeség között az a különbség, hogy az előbbinek határai vannak.” – mondotta volt Albert Einstein. Az emberi hülyeség valóban végtelen, a zsenialitásról pedig illik megjegyezni, hogy egy hajszál választja el az őrültségtől. És mi van, ha ez a három dolog; a zsenialitás, az őrültség és a hülyeség egy személyben, Philippe Petit-ben keveredik? Olyankor sok száz, sok ezer ember tátott szájjal, lenyűgözve bámul az ég felé.
Az egyszerre félelmetesen ökör, bolond és mégis zseni Petit nagyon régen, 35 évvel ezelőtt, 1974-ben hajtotta végre élete legvakmerőbb mutatványát. Nyolcszor sétált át a World Trade Center ikertornyai közé 110 emelet, azaz több mint 410 méter magasban kifeszített huzalon. Mégis csak most kelt életre a legenda a Man On Wire című, Oscar-díjra jelölt dokumentumfilm segítségével. Rajongásom odáig fokozódott, hogy mikor megláttam Petit Felhőkkel táncoló, drótkötélen az ikertornyok között című önéletrajzi könyvének magyar kiadását, lecsaptam rá, mint keselyű a dögre, és eszeveszetten rohantam vele a kasszához, majd pedig haza. A filmről és könyvről egyszerre, kettő az egyben, avagy a Kicsi Fülöp-féle varázslatról olvashattok most.
Petit tényleg kicsi, nem csak egyenes fordításban, hanem a valóságban is. Az idén hatvanadik születésnapját ünneplő francia azon kevesek közé tartozik, akin nem látszik meg a kor, aki mindig is fiatal, naiv, álmodozó kisfiú tudott maradni. Keresve sem találhatnánk még egy olyan inspirálóan, gyermeki lelkesedéssel mesélő figurát, mint amilyen ő maga. Mutogat, ugrál, energikusan magyaráz, néhol suttog, itt-ott felemeli a hangját, és a néző úgy érzi magát, tündérmesébe csöppent. A kötéltáncos mutatványa viszont egyáltalán nem tartozik a kedves esti mesék közé. Kész csoda, hogy életben maradt, hiszen a halál torkában egyensúlyozott: 45 percen keresztül sétálgatott a szédítő magasban, egy 60 méter hosszú kötélen. Gondoljunk csak bele; ez nem csak tériszony kérdése. A világ legmagasabb épületeit és magát a kötelet is mozgatja a szél, a kétszáz kilós huzal kifeszítése önmagában is lehetetlen feladatnak tűnt. Mindezt ráadásul illegálisan, az őrök elől bujkálva hajtotta végre.
James Marsh rendező Petit és barátainak művészi teljesítményként értékelt bűntettét elemzi a résztvevőkkel, a főszereplővel és a szemtanúkkal készített interjúk alapján. Filmjéhez az eseményeket pontosan dokumentáló, a már fentebb említett önéletrajzi könyvet is felhasználta. Rengeteg videofelvételt és képanyagot gyűjtött össze a kötéltáncos korábbi, a Notre-Dame-nál és sydneyi Kikötőhídnál végrehajtott mutatványairól, illetve a New York-i csodát megelőző, évekig tartó előkészületekről. A barátok, a barátnő és az amerikai segítőtársak emlékeznek vissza az izgalmas időkre, és arra a mérhetetlen aggodalomra, ami néhányukat arra kényszerített, hogy végül kiszálljanak, mivel nem akartak felelősek lenni Petit haláláért. A leghűségesebb, a végsőkig kitartó segítőtárs, Jean-Louis a felvételeken elsírta magát, mivel még évtizedekkel később is torokszorító a megkönnyebbülés, hogy Petit nem zuhant akkor a mélybe.
Kicsit furcsálltam, hogy Marsh nem hozta szóba szeptember 11-ét, annak ellenére, hogy egy nyilatkozatában megemlítette, a tornyok pusztulása Petit mutatványának szimbolikus jelentőséget is tulajdonít. A dokumentumfilm enélkül is teljes, sőt annyira jól eleveníti fel a történteket, hogy egy percig sem hiányoljuk, hogy nem készült film arról a lélegzetelállító 45 percről, mindössze fényképek maradtak ránk Petit őrült bátorságáról. Bámulatos és valóban szívszorító alkotás a Man On Wire, megérdemelné az aranyszobrocskát!
Man On Wire trailer
Mennyivel több a Felhőkkel táncoló című könyv a filmhez képest a magától értetődő műfaji különbségeken kívül? A doku az önéletrajzi műből egy az egyben kiemel részleteket, a hangsúlyokat természetesen áthelyezi, a korábbi, illegális kötéltáncokról lényegesen többet tudhatunk meg, mint a regényben, amiben viszont sokkal tisztábban tárul fel a World Trade Center meghódítása. Az információgyűjtés, kémkedés, nyomozás kidolgozottsága és a lopakodások, átverések fondorlatossága akár egy Agatha Christie krimi alapját is képezhetnék. Elképesztő az a precizitás és megfontoltság, amely az előkészületeket jellemezte. Ezernyi fénykép, makettek, tervek, artista barátok tanácsai, mérnökökkel, a tornyokon dolgozó munkásokkal folytatott beszélgetések alapján több éven keresztül készültek az akcióra. Többször elhalasztották a WTC bevételét, majd nagy adag szerencsével, rengeteg barátságot próbáló szituáció és emberfeletti energia befektetése után végül 1974. augusztus 7-én Petit valóban táncolt a felhőkkel. Elszántsága és mániákus megszállottsága fokozatosan, oldalról oldalra bontakozik ki. Életének legtökéletesebb háromnegyed órájában az istenekkel beszélgetve egészen földön túli tudatállapotba került, amit visszaemlékezése is hűen tükröz. Petit nemcsak autodidakta bűvész, művész, kötéltáncos, de poéta is, a mondatokat is stílusosan formázza, a film és a könyv nyilvánvaló átfedései ezért egy pillanatig sem untatnak, sőt olyan intenzív izgalmat árasztanak, mintha az olvasó a tornyok lábainál állna azon a bizonyos nyári reggelen.
Az utolsó fejezetben pedig megtalálom azt is, amit a filmből hiányoltam. Az író 9/11 áldozatainak emléket állít, és megígéri, ha újjáépülnek a tornyok, megismétli majd minden idők legcsodálatosabb sétáját. Hülyeség volt? Naná! Őrültség volt? Hát persze! De emellett az egyik legzseniálisabb és legmerészebb tett is egyben, amivel egy igazi álmodozó legyőzte az elemeket, a saját határait és magát a halált is.
Linkek: