Néha úgy érzem, tennem kell valamit a magyar filmért, a jó magyar filmért. Legalább annyit, hogy beülök a moziba, kifizetem a jegyet, és megnézem az alkotást. Néha ennél többet szeretnék tenni, például szólni a barátaimnak, hogy nézzék meg ők is, vagy kifizetni a jegyet ismét, és megnézni újra és újra, amíg csak lehet, amíg nem kerül végleg süllyesztőbe. A Madárszabadító, felhő, szél képviseli számomra azt az értéket, ami mellett teljes mellszélességgel ki tudok és akarok is állni.
Először még tavaly, a premier hetében láttam (egyébként szerencsétlenül közel a sokkal nagyobb közönségsikerhez, a szintén nagyon fontos Taxidermiához), és néhány napja ismét, amikor felfedeztem egy mozi aktuális műsorában, és rögtön lecsaptam a lehetőségre. Egyre gyakrabban kap el az a nagyon mai és nagyvárosi életérzés, hogy a rohanás, a tömeg, az a feszültség, ami része mindennapjainknak, teljesen lenyom, átveszi felettem a hatalmat, és kiöli belőlem az embert, miközben dolgozó, fogyasztó robottá tesz. Néha meg kell állni, leülni, végignézni azon, ami mögöttem és előttem áll, vagy csak egyszerűen érezni és értékelni a jelent. Nem hagyni, hogy elrohanjon mellettem az aktuális pillanat, mint a hajnali metrószerelvény.Számomra a Madárszabadító, felhő, szél egy olyan lehetőség, amely képes elcsendesíteni bennem a vihart.
“Belül minden mozdulatlan” – ez a mondat kifejez mindent és felszabadító derűvel tölt el. Ezt hallva és átérezve látom magam egy forgalmas utcán, ahol millió rohanó zombi igyekszik eltaposni, a levegőt repülők százai hasítják, mindenhonnan dübörög a nagyvárosi alapzaj, de én csak mosolygok, mert hirtelen megjelenik előttem a belső nyugalom, akár Szaladják filmjének orosz vidéke. Van hová fordulni, mert belül minden mozdulatlan. Ez ráadásul nem afféle önáltató fantáziálás, hanem nagyon is valóságos, nagyon is élő és létező. Nem menekülés, hanem szembenézés. Annak realizálása és megélése, hogy a testen és elmén kívül van még valami bennünk, ami lényeges, amihez fordulhatunk.
A Madárszabadító, felhő, szél tanítani akar, és ezzel elmondtam minden rosszat róla. Az volt a benyomásom, hogy a rendező nagyon szeretné átadni azt a tapasztalatot és bölcsességet, amit életében összegyűjtött. Mondhatjuk azt is, hogy amit látunk, zen (tan)mese, tele van válaszokkal a kimondott és ki sem mondott kérdésekre is. Kifejezetten pozitív üzenetet hordoz, még akkor is, ha közben el kell fogadni, hogy a jó harcát és működését sokszor magányosan, a többség által meg nem értve kell végigvigye. Szaladják filmje nem magyar és nem mai (a szó rossz, kisajátító értelmében), hanem univerzális és kortalan.
Sikerül olyan alkotást létrehoznia, amely bármilyen korú, vallású, világnézetű, bárhol élő befogadó számára képes mondani valamit. Érdekes, hogy ehhez el kellett távolodnia a jelen magyar valóságától, a filmet Oroszországban forgatta, orosz színészekkel, orosz nyelven. Semmiféle aktuális téma nem bukkan fel a sztoriban, bárhol, bármikor játszódhatna. Ha nagyon kellene hasonlítgatnom, Tarkovszkij vagy Tarr Béla neve jutna eszembe.
A történet rendkívül egyszerű. Madárszabadító járja magányos útját, amelyhez rövidebb-hosszabb ideig, más választ kereső vándorok csatlakoznak. Megosztják vele és velünk életüket, gondolataikat. Először egy fiatal fiú szegődik nyomába, akit megoldhatatlannak tűnő problémája űz, majd egy idős ember csatlakozik hozzájuk, akit talán az önfejűség vagy a büszkeség távolít el barátjától és otthonától, éjszakára pedig a favágó ad helyet nekik lobogó tüze mellett, aki felismerte, hogy elkövette a bűnt, és tudja, hogy vezekelnie kell. Közös bennük (ellentétben talán a mindennapok hús-vér embereivel), hogy ők mind megértik azt az üzenetet, amit élethelyzetük gondjainak felodására szolgáltat a sors.
A főszereplő is bűnös ember, aki igyekszik megváltani magát, de elfogadja az élet döntését, az “ég” akaratát. Magányosan indul, és magányosan távozik. Nem tudunk meg többet róla, mint amit a történetet keretbe helyező vers mond el: “Az út vándora vagyok. Madarak, fogadjatok el társatoknak. Elfeküdt fű, utánam ez marad.” Beszélhetnék a csodálatos, kamera-ecsettel festett tájtablókról, vagy a (már-már) spirituális orosz dalokról, a filmnyelvként használt költészetről, vagy a szakralitás megjelenéséről mindebben. Beszélhetnék a film érthető, azt finoman behálózó, mégsem arcbamászó motívumrendszeréről. A lényeg mégis az, hogy ez a végletekig letisztult alkotás megvalósít egy olyan időtlen és örök tartalmat, ami az igazán nagy filmeket jellemzi csak.
Linkek: