Időutazós filmekből Dunát lehetne rekeszteni, gengszteres-leszámolósokból pedig körülbelül újra lehet tölteni a Föld teljes folyóállományát. Ezt a két zsánert hozza össze a Looper – A jövő gyilkosa, ami az azt körülvevő hype alapján egy korszakos sci-fi kéne, hogy legyen. Nem lett az, helyette sokat fogott és keveset markolt.
A sztori szerint 2074-ben már feltalálták az időutazást, ami azonban illegális, így csak az alvilág használja arra, hogy a múltban, egészen pontosan harminc évvel korábban tisztítson el nem kívánt embereket. Minderre bérgyilkosok egy külön csoportját alkalmazza a maffia, az úgynevezett loopereket, akiknek az a feladata, hogy ezt a három évtizedet oda-vissza csúszkálva lőjék le akiket le kell, nagyon jó fizetségért. Joe (Joseph Gordon-Levitt) is egy looper, megbízhatóan dolgozik, azon kívül pedig kiüresedett playboyként tengeti drogozós-ivós-nőzős mindennapjait, amikor éppen nincs munka. Munka közben aztán egyszer csak saját jövőbeli képével, az öreg Joe-val (Bruce Willis) találkozik. Az idős loopereket saját fiatalkori másuk szokta megölni – innét a filmben sokszor hallható “closing the loop” kifejezés -, szóval ez a helyzet egyik felet sem érhette teljesen váratlanul. Kicsi Joe viszont elvéti a lövést, nagy Joe megszökik, majd a Looper hátralevő részében mindketten menekülőre fogják a maffia elől, megfejelve egy mindkettőjüket érintő plusz gyilkossági és szerelmi szállal.
Ez tehát az alapállás, egy menekülő ember két kiadásban és az őt kergető maffia, a képbe pedig idővel becsatlakozik egy gyermekét egyedül nevelő anya. Rian Johnson író-rendező (Beépülve, Szélhámos fivérek) sokfelé elvihette volna a filmet, készíthetett volna belőle egy nagyon gyors, időutazással megtoldott menekülős thrillert, egy generációs különbségekről szóló megmondást, egy love storyt, vagy egy disztópikus, moralizáló sci-fit is. A gond az, hogy Johnson mindegyiket egyszerre szerette volna egy kicsit, pedig csak 118 perce és egy ilyen vállaláshoz kevés pénze, 30 millió dollárja volt rá, amiből ráadásul a mostani ingerküszöbnek megfelelő CGI mellett három A-listás hollywoodi színészt is ki kellett hozni Gordon-Levittel, Willisszel és Emily Blunttal (Sorsügynökség).
Szépen kivitelezett jövőképeket nézni persze mindig érdekes, a Looperben pedig különösen szerethető mindez a tetten érhető Szárnyas fejvadász-hommage miatt, aminek köszönhetően az időutazás közben nosztalgiázni is tudunk. A megfelelő akciószint és jellemfejlődések szintén megvannak, Gordon-Levitt Joe-ja érzéketlen yuppie-ból empatikus sráccá válik, Willis karaktere pedig pont fordítva, egy szerető férjből lesz hideg gyilkos a végkifejletre, ami újabb érdekes szálat vet fel a filmben, igaz a szál végül inkább csak fejvakaróssá tesz, mintsem felspannol. Valahol igaz ez a teljes Looperre is, számtalan izgalmas szálat tuszkolt bele Johnson, melyek a kuszaságban idővel elernyednek. Így ahelyett, hogy a stáblista lepörgése után órákkal is még az egyes elemek helyre rakásán pörögne az agyunk, már csak annyi van meg, hogy volt egy érdekes alapsztori, láttunk repülő motorokat, Bruce Willis tud nézni, Emily Blunt meg jó nő. Azaz igazából semmi érdekes nem történt.
Looper trailer