Lars von Trier rendkívül érdekes karakter, egy nagyon sikeres alkotó, aki legnagyobb küzdelmét önmagával vívja, de tehetsége és képzelőereje képessé teszik arra, hogy ebből a küzdelemből művészetet profitáljon. Olyan félelmeket és fájdalmakat varázsol a vászonra, amelyekkel kevesen mernek szembenézni, még kevesebben merik bemutatni őket. A Melankóliát megelőző, Antikrisztus című műve rajtam is kifogott. Még nem mertem megnézni, és valószínűnek tartom, hogy soha nem is fogom. Egyszerűen túl ijesztő, ahogyan elmerült egyfajta terápiaként a depresszió, az önmarcangolás és a legelemibb, ezért legfélelmetesebb ösztönök világában. Két évvel később ismét a lélek bugyraiban vájkál, de engedményt tett önmagának és nézőinek is, a Melankóliában már pislákol a remény.

Két nővér története elevenedik meg előttünk egy szubjektív (hiszen “csak” az emberiséget, a földi életet érintő) apokalipszis árnyékában. A két nővel, Justine-nel (Kirsten Dunst) és Claire-rel (Charlotte Gainsbourg) előbbi puccparádé esküvőjén találkozunk, melyet briliáns stílusérzékkel, humorral és eleganciával próbál levezényelni a legjobb istállókban futtatott underground színészkirály, Udo Kier a peches esküvőszervező szerepében. Az ifjú ara azonban mély depresszióba esik, boldogtalanság uralkodik el rajta, és képtelen jelen lenni a saját történetében, csak sodródik, és egyre mélyebbre süllyed az apátiába, vőlegényével, anyjával és főnökével is konfliktusba keveredve. Praktikus és földhözragadtabb nővére próbálja istápolni, kevés sikerrel, közben pedig a vég közeledik a Föld felé, egy kisbolygó képében. Határozottan szórakoztató, sőt humoros jelenetek csalnak mosolyt az arcunkra, de közben torkunkat szorongatja félelem.

A másik lány akkor kerül előtérbe, amikor depressziós húgát ápolva, megszállott hobbicsillagász férjével és gyermekükkel a kisbolygó érkezésére készülődnek. Reménykednek abban, hogy a katasztrófa nem következik be, de valahol a zsigereikben mind érzik a veszélyt. Lassan a félálomban élő Justine veszi kezébe az irányítást (itt Trier abban a pszichológiai jelenségben mélyül el, hogy a depressziós ember hajlamos nyugodtabban viselkedni stresszhelyzetben) a családjáért rettegő Claire helyett, aki nem képes élni többé szép rendben felépített mindennapjait. A szerepek felcserélődnek, az ész fölébe kerekedik az intuíció, ahol nem nyújt megoldást a ráció, nem marad más, csak a transzcendens. A “gonosz föld” felett ítél a természet, s elhatalmasodik a pánik, a félelem, a néző vegetatív szinten is bevonódik, együtt fulladozik a hősökkel, együtt reszket velük, megélve az izoláció és a kétségbeesés minden stációját.

Furcsa apokalipszis Lars von Trieré. Nem tudok nem gondolni Tarr Béla utolsó filmjére, amikor visszaidézem a Melankólia történéseit. A párhuzam adja magát. Ahogyan a dán is bevallotta, utolsó alkotása hatalmas engedményeket tesz a befogadhatóság irányába, mintha Tarr művészileg olcsósított verziójával lenne dolgunk. A téma közös: az emberiség a világvége előtt áll. Trier apokalipszise manifeszt és nagyon szubjektív, míg Tarré idegen és felfoghatatlan. Trier színes álomban gondolkodik, de főhősével, a művész (na jó, art director) Justine-nel már kimondatja Tarr tételmondatát, miszerint nincs már semmit mondani vagy tenni. A kreatív tevékenység nem vezet sehová, nem tud adni semmit. Ettől függetlenül ő is megoldást keres, menekül, kétségbe esik, megváltásban reménykedve kapaszkodik; messze van ez A torinói ló apatikus zárlatától. Megalkotja saját varázsbarlangját, ahová el lehet menekülni a lélek pusztulása elől.

A film csúcspontja, legszebb és legmaradandóbb része az első néhány perc szürrealisztikus, slow motionnel variált montázsa, mely költői szépségében kiemelkedik az egészből, és annak zanzája is egyben. A festményszerű képeket Richard Wagner Trisztán és Izoldájának prelűdje erősíti képről-képre fokozva a hatást, hamar elvezetve az első katartikus csúcspontig, amely keretbe fogva a cselekményt, megismétlődik a zárlatban is. Manuel Alberto Claro operatőr egészen kivételes tehetséggel rendelkezik a zenére komponált képsorok megalkotásában. A rendező szokásához híven maga vette fel kézi kamerával a jelenetek első verzióit, átélve ennek erejét és dinamikáját, de a végső lehetőséget már átengedte Clarónak.

Csak kapkodtam a fejem, ahogyan sorra jelentek meg az abszolút A-kategóriás színészek, és töltötték ki rövidke jeleneteiket maximális tartalommal. A veterán Udo Kiert már emlegettem, de Charlotte Rampling egyszerűen varázslatos a kiégett, cinikus, szeretetre képtelen anya megformálásában, míg a legendás John Hurt hamar elnyeri szimpátiánkat kedves, emberi apafigurájával (aki persze szintén képtelen megváltani lányait). Kicsit több időt kap Kiefer Sutherland, Claire férjeként, aki sokáig képviseli a maszkulin aspektus vonzó, protektív és erős oldalát, de hiteles az is, ahogyan mégis elbukik. A két főszereplő remek, nem akarom ragozni, Kirsten Dunst előttünk változik élettelen, szürke viaszbábbá, majd virágzik ki ismét, amikor sorsa összefonódik a Melankólia névre keresztelt kisbolygóéval. Gainsbourg pedig tökéletes.

Gyönyörű képek, remek alakítások: ettől még nem lenne kiemelkedő a film a Melankólia, szerencsére láttunk már ilyet. Amiben igazán egyedi és különleges a rendező és műve, az a vegetatív, zsigeri hatás, amit képes kifejteni, ezen a szinten is megérint, hiába billeg az önmaga által elítélt, felületesnek tartott kommersz szélén, s erre kevesen képesek.

Melankólia trailer