Két évvel a 2007-es, Ian Curtis életét bemutató Control után tavaly debütált a Nowhere Boy című John Lennon-film. Mindkét film forgatókönyvét Matt Greenhalgh írta, így nem csoda, ha a gombafejek rajongói legalább olyan jó Beatles-filmre számítottak, mint amilyen a Joy Division movie volt. A Beatles fanok végigkövethetik ugyan a zenekar megalapításának kezdeteit, de a Nowhere Boy igazából lehagyja a képkockákról a legenda születését, sőt egy kis túlzással magát John Lennont is elveszíti valahol félúton.
A Nowhere Boy olyannyira nem a Beatlesről szól, hogy a zenekar nevét ki sem mondják, a film középpontjában – hiába tűnik fel Paul és George is – kizárólag a fiatal John Lennon áll. 14 évesen találkozunk vele először: John a karót nyelt nagynénjével, Mimivel kénytelen együtt élni, miután a számára kedves, játékos nagybáty hirtelen meghal. A nagybácsi temetésén Johnnak feltűnik egy vörös hajú nő, akiről hamar kiderül, hogy az édesanyja. A film hátralévő részében a Lennon-família korántsem egyszerű múltjára vonatkozó kérdésekre kapunk válaszokat. Miért a nagynéni vette magához a fiút? Hol van az apja? Miért lökte el magától az anyja? Ilyen formában pedig inkább egy problematikus, nehéz sorsú fiatal életét, vergődését követhetjük végig, a lennoni zseni izgalmas kibontakozása háttérbe szorul. Találó a cím, hiszen hiába épít John Lennon életrajzára a Nowhere Boy, de igazából bármilyen sehonnai fiúról is szólhatna.
Ha a nagyobb képet nézzük, akkor a film inkább az átlagos családi drámák világába tartozik, mintsem a sokat ígérő életrajzi alkotások köréhez. Hiába lép be fokozatosan a zene John életébe, hiába szippantja be teljesen a rock’n’roll, hiába láthatjuk első zenekara, a Quarrymen élén, a dög és a láz elvész a filmből. A veszekedések, ajtócsapkodások és a néhol egyenesen antipatikussá váló lázadó fiú hülyeségei kifárasztják a filmet. Ugyanakkor a Johnt játszó, a Kick-Ass című vígjáték főszerepében is látható alig húszéves Aaron Johnson alakításával meglepően elégedettek lehetünk, hiszen egy alapvetően szélsőséges karaktert túlkapások nélkül képes megformálni. A nagynéni ridegségét Kristin Scott Thomas eltalálta, ugyanúgy Anne-Marie Duffra sem panaszkodhatunk, aki olyan bájos, magával ragadó egyéniséggé gyúrja a depressziós Lennon-anyukát, hogy arra hibás döntései miatt igazán haragudni sem tudunk. Az viszont kicsit kényelmetlen – főleg abban a jelenetben, mikor Screamin’ Jay Hawkins I Put A Spell On You slágere szól a lemezjátszón -, hogy zavaróan morbid vonzalom alakul ki anya és fia között. Szerencsére ezt a szálat végül arányosan adagolják, majd eltüntetik a készítők. Említésre méltó meglepetés lehet talán még az, hogy Paul McCartneyt a már húszéves Thomas Sangster alakítja, aki még 2003-ban avanzsált közönségkedvenccé, mikor eljátszotta az Igazából szerelemben a dobolni tanuló, tündéri kisfiút.
Összességében tehát vannak jó pontjai is a Nowhere Boynak, de semmiképpen nem teljesül az, amit előzetesen várnánk tőle. Bár a zene iránti szeretet születéséről szól részben a film, de azt elmossák az egyre unalmasabbá váló, szappanoperába illő családi viharok, és így a zene vérpezsdítő ereje nem éri el eléggé a nézőt. A film nem hozza meg a kedvet ahhoz, hogy az utolsó képkockák lepörgése után elővegyek egy Beatles vagy Lennon-lemezt, nem úgy, mint a már említett Control után, mikor napokig csak Joy Divisiont hallgattam. A Nowhere Boy tehát nem hat, ínyencségre vágyó zenekedvelők, Beatles-fanok számára különösen nagy csalódást jelenthet.
Nowhere Boy Trailer