10. Towelhead (2007)

Csendes amerikai kisvárosban élő apjához költözik egy arab kamaszlány 1991-ben, az öbölháború idején. A szabados nevelési elveket valló anya után Jasira nehezen alkalmazkodik a zsarnoki apa rövid pórázához, valamint az új emberekhez is. A fő konfliktus azonban mégis a gyors környezetváltozásnál is hirtelenebbül feltörő szexuális éhség, ami olyannyira elkábítja Jasirát, hogy szép lassan el is feledi, miért kényszerült elhagyni az anyai házat. A mama élettársa tudniillik megkörnyékezte a lányt, aki végül is inkább hagyta magát, minthogy ellenkezett volna. A napfényes Houstonban azonban már-már ő maga csábítja el a szomszéd, egyébként családos férfit, emellett viszont a suli egyik fekete fiújának is “megmutatja a bugyiját”. A szenvedélyek viharának magvában persze a rossz szülői nevelés áll, amelynek következtében Jasira saját maga igyekszik kitapogatni a határokat: férfi és nő, gyerek és felnőtt, én és te határait. Ezt a folyamatot mutatja be ez a nehéz témája ellenére is szórakoztató film, Aaron Eckharttal, Toni Collette-tel és Maria Bellóval a főbb szerepekben.

9. Gardens of the Night (2008)

Leslie-t, a nyolcéves szöszi kislányt elrabolja egy kedvesnek látszó férfi, aki elhiteti vele, hogy a szülei jóbarátja, és az ő megbízásukból kénytelen magához venni bizonytalan időre a lányt. Mivel nem tehet mást, Leslie mindent úgy csinál, ahogy a férfi és annak enyhén pszichopata társa parancsolja. Így kerül egyik pillanatról a másikra a gyerekprostitúció világába, piszkos motelszobák szakadt takarói alá, melák pasasok zsíros karjai közé. Szenvedésein osztozik egy vele egyidős, szintén elrabolt fekete fiúval, akikkel örök testvériséget fogadnak, hogy aztán később ennek csak az emlékén keseregjenek. A film okos döntése, hogy átugorja a kamaszkort, és a hosszú, de jól felépített felvezetés után a majdnem felnőtt Leslie-t látjuk viszont, aki egy segélyszervezethez fordul, hogy ki tudjon szállni a drogok és a prostitúció ördögi köréből, nem utolsó sorban pedig visszakerülhessen végre a családjához. És annak ellenére, hogy a szó minden értelmében amerikai filmmel van dolgunk, hamis happy endet mégsem kapunk a végén, hála a józanul megírt forgatókönyvnek.

8. Sleepers (1996)

Listánk legrégebbi és talán legismertebb darabja ez az 1996-os kultfilm. Barry Levinson parádés színészgárdát (többek között Robert De Nirót, Brad Pittet és Dustin Hoffmant) csődített össze Lorenzo Carcaterra regényének adaptálásához. A New York-beli Pokol konyhája városnegyedben élő négy fiú egy ártatlan csínnyel próbálja elütni az időt, ami aztán szörnyű balesetbe torkollik, ők pedig egy szigorú javítóintézetbe kerülnek. Az intézet őrei (a főkolompost Kevin Bacon alakítja – ijesztően jól) a legnagyobb természetességgel molesztálják a fiúkat, akik a kemény terror alatt teljesen tehetetlenné válnak… Legalábbis felnőtt korukig, amikor is elhatározzák, hogy minden őket ért sérelmet megbosszulnak az intézet őrein. A film érdeme a kiváló színészi játék és a Levinsontól megszokott igényes rendezés mellett a mindvégig feszültségben tartó történet és a merész műfaji keverék: korrajzi dráma, intézeti thriller és tárgyalótermi bohózat nemcsak hogy könnyedén fér meg egymás mellett, de remekül ki is egészíti egymást.

7. Kunsten at græde i kor (2006)

Ha családot látunk egy skandináv filmben, szinte biztosra vehetjük, hogy sötét dolgokról lesz szó. Valami itt is bűzlik Dániában, egészen pontosan a családfő. Ez a szerencsétlen, hájas és látszatra teljességgel impotens férfi a saját gyerekein csillapítja ferde hajlamú szexuális éhségét. A történetet nem az ő szemszögéből, hanem a kisfiú, Allan nézőpontjából látjuk, ami tovább bonyolítja a képletet. A fiúcska ugyanis él-hal az apjáért, isteníti őt, és képtelen megérti, a többi ember miért nem érez iránta ugyanígy. Noha a férfinek tisztességes foglalkozása van (ő a városka tejesembere), az emberek mégis furán viszonyulnak hozzá kiszámíthatatlan természete miatt. A film helyenként már-már az abszurditásig fokozza a család és főleg a gyerekek reménytelen helyzetét, higgadt és realista elbeszélésmódja mégsem hagyja meseszerűvé válni ezt a szomorú családtörténetet. Az apa öngyilkossági kísérlete külön említésre méltó: véresen komoly és nevetségesen morbid egyszerre – mint a skandináv humor oly gyakran.

6. The Woodsman (2004)

Kevin Bacon ismét gyerekeket molesztál, nagyfiúk helyett ezúttal kislányokat. Tizenkét évnyi börtön után ismerjük meg Waltert, a szűkszavú, szikár férfit, aki semmi mást nem szeretne, csak egyszerű munkásként visszailleszkedni a társadalomba – vagyis “normálisnak lenni”. A szabadlábra helyezés után is állandó megfigyelés alatt áll, és úgy tűnik, erre szükség is van: Walter továbbra sem tud szabadulni a kislányok iránti vonzalmától… Egészen addig, amíg a lakásából kibambulva egyik nap fel nem figyel egy gyanús alakra, aki cukrokkal teli zsebekkel ólálkodik az általános iskola körül. Fordul a kocka, főhősünk üldözöttből üldözővé avanzsál, s közben valamiféleképpen saját betegségét is próbálja megérteni és maga mögött hagyni. A néhol kissé együgyű filmet Bacon megbízható, kifinomult és pontos játéka segíti át a döcögősebb részeken.

5. Anklaget (2005)

Itt is egy dán család készül szétesni, itt viszont nem az apa, hanem a kislány a ludas: saját apját azzal vádolja, hogy az molesztálta őt. Zűrös és kényelmetlen procedúra veszi kezdetét, a nyomozás során elhangzó vallomások pedig egyre bizonytalanabbá teszik mind a családanyát, mind a nézőt, míg végül minden lehetségessé válik. A lélektani thriller szabályainak megfelelően nem is a konklúzió válik igazán érdekessé (pedig ez esetben válhatna, de meglehetősen egyszerűcske marad), hanem a kínban vergődő főhős viselkedése: minden egyes szava és gesztusa újra meg újra képes felülírni a látottakat. A főszerepben Troels Lyby élete egyik legjobbját alakítja, a film mégis a feszes és intelligens cselekményvezetéssel válik lebilincselővé.

4. Mysterious Skin (2004)

Meleg tematikájú játékfilmes körökben etalonnak számít Gregg Araki kiválósága, viszont gyakran elfeledkeznek róla, hogy a középpontban nem a férfi-férfi, hanem a gyerek-felnőtt kapcsolat áll. Két srác különösen összefonódó történetét ismerjük meg, akik fiatal felnőttként, hosszú évek után találkoznak újra, hogy önterápiás céllal nézzenek szembe egy sötét gyerekkori élménnyel, amely nagyon különböző módon, de egyformán súlyosan rányomta a bélyegét életük későbbi szakaszára is. A sűrű időbeli ugrálásnak és a nézőpontok gyakori váltakozásának köszönhetően a film lassan és izgalmasan bontja ki az egyébként nem annyira összetett konfliktust. A “kísértő múlt”-témában nehéz újat mondani, Araki mákonyszerű filmjében mégis izgalmas a barangolás. Akárcsak a gyerekkori traumák feldolgozásának radikális különbözősége. Az egyik főszereplő egyébként a kifogástalan alakítást nyújtó Joseph Gordon-Levitt.

3. Sønner (2006)

Nehéz norvég film, bizonyos szempontból talán a legnehezebb a listáról. Lars felfigyel egy környékbeli pasasra, aki gyanúsan jó viszonyt ápol fiatal fiúkkal, kiváltképp az esti órákban. Elhatározza, hogy az ügy végére jár, ez pedig látszatra nem is lenne nehéz: a pedofil fickóról pillanatok alatt bizonyítani lehetne, hogy gyerekpornográfiával foglalkozik. A dolog mégsem megy gördülékenyen, az ügyben érintett fiúk ugyanis egyáltalán nem kérnek Lars segítségéből, sőt nem is mutatkoznak meggyőzhetőnek arra vonatkozóan, hogy ami velük történik, nagyon is helytelen. A film ugyan igyekszik megválaszolni a saját maga által feltett kényelmetlen kérdéseket, a nézőben mégis sok kétely marad. Meg a hála, hogy remélhetőleg mi soha nem fogunk hasonlóan nehéz és tehetetlen helyzetbe kerülni.

2. L.I.E. – Long Island Expressway (2001)

A listánk talán legbátrabb filmje ez, melyben a még kölyök Paul Dano élete egyik első komoly szerepében látható. Howie elvesztette az anyját, azóta csak tétován vegetál elfoglalt apja és bajkeverő haverjai mellett. Végül belekeveredik egy betörésbe is, ami balul sül el, és odáig vezet, hogy a kirabolt fickó (Brian Cox) zsarolni kezdi őt. Eddig átlagos thrillerrel lenne dolgunk, Howie azonban elkezd vonzódni a hatvan fölött járó pasashoz, és kettejük között rendkívül szokatlan, “mester és tanítványa”-szerű barátság szövődik. Howie egyszerre lát apa-, férfi- és barátképet Big Johnban, amit érez maga Big John is, és épp ezért lesz képtelen a jól bevett pedofil kapcsolatra. Borzasztóan bizarr és iszonyú érdekes az a viszony, ami kettejük között kialakul, és még érdekesebb lenne megnézni, mégis hova lehet innen tovább menni. Nagy kár, hogy az így is remek film kereteibe ez már nem fért bele.

1. Michael (2011)

Listánk élére egy friss és nehezen megfogható film került, mely a Michael Haneke mellett edződött Markus Schleinzer kellemetlen alkotása. Egy szürke egyéniségű irodai munkásról szól, aki egy tízéves kisfiút tart fogva hangszigetelt és bombabiztos alagsori szobájában. Kettejük mindennapjait mutatja be analitikus hűvösséggel a gyomorszorító másfél óra. Aki már látott Haneke-filmet, nem fog meglepődni, hogy itt is azáltal jön létre a pokolian erős feszültség, hogy a lényegi akciót sosem látjuk. Végignézzük, ahogy a férfi és a fiú mosogat a vacsora után vagy végez egy puzzle kirakásával – a gyomrunk azonban a csukott ajtók és nem láttatott dolgok miatt fordul fel. A film nagyon erős atmoszférát teremt a háborít(hat)atlan csendekkel és a főszerepet játszó Michael Fuith (szinte gyanúsan) tökéletes alakításával. Schleinzer bemutatkozó munkáját mégis sok támadás érte. A nehéz témát olyan hidegvérrel és távolságtartással kezeli, hogy a néző gyakorlatilag számon kéri rajta az állásfoglalás hiányát – jogosan. A Michael nem ítélkezik, még csak annyit sem mond, hogy mindaz, amit látunk, rossz. Nem fogja a néző kezét, nem fogja a szereplők kezét, csupán megmutat. De éleslátása még kegyetlenségében is dicséretre méltó.

Verdikt

A fenti filmekből három általános következtetés vonható le.

Egyrészt, hogy a kétezres években megnőtt a filmkészítők érdeklődése egy minden szempontból kényes téma iránt. A lista még jócskán bővíthető lenne, mivel egyik évtized sem produkált olyan magas számot a pedofíliával foglalkozó filmeket illetően, mint a legutóbbi.

Másrészt szinte az összes film, még a minden ízében kegyetlen Michael is igyekszik megmutatni a pedofil főhős emberi, nem-beteg oldalát, ami nagyon is lényeges, ha egy értelmes és előremutató diskurzus megteremtése a cél.

Harmadrészt – és talán ez a legfontosabb – egyik film sem ragad le a “rossz” és “beteges” jelzőknél, és ezt nem hagyja a nézőnek sem. Azzal, hogy összetett problémaként, nem pedig fekete-fehér hozzáállással látják és láttatják a pedofíliát, a nézőnek is egy olyan szemléletmódot kínálnak, amellyel továbbléphet a reflexből jövő jelzőkön, és elgondolkodhat azon, miért rossz, kinek rossz, és kinek mik a lehetőségei vagy egyáltalán a hatásköre egy adott konfliktus kezelésében.

Nehéz, gyakran kényelmetlen kérdések ezek, és bizonyára jó néhány film próbál majd válaszolni rájuk a közeljövőben is.