Nagy sikerű filmek folytatásainál rendszerint az a veszély fenyeget, hogy a készítők rendezői-írói ötletek híján még egyszer meglovagolják a korábbi sikereket és a korábbi produkcióból kisajtolják az utolsó fillért is. Szerencsés esetben persze a filmgyárosoknak valóban sikerül a történetet új dimenzióba emelniük olyan formában,  hogy azzal nem csorbítják az első produktum fényét és egy önmagában, előzmények nélkül is értékelhető filmet hoznak létre. A Life During Wartime-ra az utóbbi igaz, hiszen a tavaly bemutatott filmben a Cannes-i filmfesztiválon a zsűri díjával kitüntetett Happiness (magyarul A boldogságtól ordítani címmel jelent meg) története teljesedik ki, ugyanakkor új filmjében Todd Solondz más aspektusból figyeli és szövi tovább a Jordan-család életét.

Míg a Happinessben az emberi perverzió veszélyes, felzaklató jeleneteivel sokkolt a rendező, úgy most nem az emberben lakozó állat elszabadulásával és válogatott borzalmak elkövetésével foglalkozik, hanem ezek következményeire fókuszál. A Happinessben inkább a beteg elmék voltak a központban, a Life During Wartime inkább ezek áldozataira koncentrál, így valahogy a folytatás emészthetőbb, mégis mélyebb, univerzálisabb jelentéstartalommal bír. Itt már ugyanis nemcsak arról van szó, hogy a látszat fenntartása érdekében ki mennyire adja fel önmagát, és hogy milyen beteg is lehet valójában az ember, hanem arról elmélkedik Solondz, hogy mit lehet megbocsátani és mit lehet elfeledni. A kérdést pedig nemcsak a Happinessben felvázolt bűnök, a pedofília és perverzió kapcsán veti fel, hanem kiszélesíti témáját. Arra is kíváncsi például, hogy a terrorizmus megbocsátható-e, elfeledhető-e vagy egyáltalán igazolható-e, illetve hogy melyik kategóriába tartozik az, ha önhibánkon kívül, vagy ha önzésből sebzünk meg másokat. Mikor bocsátunk meg valamit és mikor nem felejtünk? Mikor felejtünk inkább megbocsátás nélkül?

Ezek a kérdések különösen a tizenegy éves Timmyt foglalkoztatják. A fiú édesapját halottnak hiszi, ezért mikor anyja, Trish elárulja neki, hogy apja életben van és pedofília miatt börtönben ül, a fiú világa alapjaiban rendül meg. Tisztában akar lenni azzal, mi az erőszak, mit csinál egy pedofil egy fiúval, mikor hozzányúl. Hasonlóan kényes kérdések és feszengős párbeszédek már a Happinessre is jellemzőek voltak, azok a tíz évvel ezelőtti dialógusok viszont félelmetes, veszélyes színezetet kaptak azáltal, hogy Timmy akkor még szintén tizenegy éves bátyja, Billy négyszemközt kért felvilágosítást a pedofil apától. Az apa akkor szerencsére legalább a saját gyerekét nem bántotta, de a börtönből frissen szabadulva most ismét felkeresi idősebb fiát. A már egyetemista Billy és az apa találkozása a film egyik legfeszültebb jelenetét adja.

Trish családján és új párkapcsolatán kívül húga, Joy élete adja a Life During Wartime másik fő szálát. A zombiszerű külsővel megáldott, vékony hangú Joy soha nem találta helyét a világban, most is ugyanott tart, ahol tíz évvel ezelőtt volt; házassága romokban, karrierje kilátástalan, ráadásul Joyt az öngyilkosságba menekülő volt udvarlójának szelleme is kísérti. Megnyugvást a nő sem elvált anyjánál, sem pedig a költőből világsztárrá lett, önzőségéről híres nővérénél, Helennél nem talál. Hogy is találhatna, mikor Solondz filmjében a szereplőknek folyamatosan háborúzniuk kell a múlt árnyaival.

Solondz remekül ráérzett arra, hogyan kell folytatást csinálni. Színészgárdájának teljes leváltása nem azt jelezte, hogy egy botrányosnak ígérkező második részt az eredeti stáb már nem vállalta, az új arcokkal a rendező a történet frissítését kívánta segíteni. Sokan a Happiness egyszínű folytatására számítottak, őket Solondz azzal vicceli meg, hogy a Life During Wartime ugyanazzal a főcímmel és szinte teljesen ugyanazzal a jelenettel kezdődik, majd a várttal ellentétben más irányban halad tovább a film. A Life During Wartime hangulatában is más, hiszen New Jersey helyett a napfényes Floridában vagyunk, Red kamera használatával pedig sokkal élesebb, élénkebb lett a képi világ is, sőt a film soundtrackjét is nagyon eltalálták. Devendra Banhart és Beck közös dala remekül kapja el a film hangulatát. Érdekesség lehet továbbá – ha észrevesszük Billy kollégiumi szobájában kifüggesztett posztert -, hogy találhatunk egy utalást Todd Haynes I’m Not There című Bob Dylan-filmjére, amiben több színész ugyanazt a szerepet játssza el. Ezzel a megoldással Solondz is élt már a Palindromák című filmjében, ahogy most is, habár nem egy filmen belül, de ismét több színészt ültetett ugyanabba a szerepbe. Újdonságnak számíthat továbbá, hogy Solondz aktívabban politizál új filmjében, mint a korábbiakban, mivel úgy érezte, 9/11 után szót kell emelnie, leképezve az amerikai állapotokat szereplői részben a terrortámadás miatt szenvednek poszttraumás stressztől.

Life During Wartime trailer

Terrorizmus, erőszak, stressz, háború, és örök vívódás, Solondz mindezt fergeteges fekete humorral enyhíti, bár még így is rendkívüli mélységekbe képes lehúzni. Jó elgondolkodni az általa felvetett kérdéseken, még akkor is, ha esetleg olyan kellemetlen élményeket hánytorgat fel az elmélkedés, amiket ma napig nem tudtunk elfeledni vagy megbocsátani akár másoknak, akár saját magunknak. Ilyenkor lehet egy kis rossz érzésünk, de aztán végtelen megkönnyebbülés tölthet el minket, mikor rájövünk, a mi sérelmeink szerencsére sehol sincsenek a szereplőkétől, így a megbocsátás és feledés nem a mi életen át tartó harcunk.