Annyira terveztem, hogy a Cosmopolis hűvös kritikai fogadtatását félresöpörve, én majd azért is jókat írok a kanadai kultrendező legfrissebb alkotásáról, mégsem tudom maradéktalanul dicsérni a filmet. A terv pedig illeszkedett a J. G. Ballard könyvének adaptációjával, a zseniális Karambollal indult, majd az eXistenZzel folytatott művek sorába, főként a közeljövő félelmetes ábrázolása, valamint isten és ember kapcsolatának boncolgatása tekintetében. Most Don DeLillo azonos című regényéhez nyúlt (maga a szerző is részt vett a projektben), arról tehát az előzmények ismeretében nem beszélhetünk, hogy a 2003-ban megjelent könyv ne került volna értő kezekbe. Hiszen itt sincs szó másról, mint a Karambolban és az eXistenZben már rendkívül érzékletesen bemutatott posztmodern értékvesztettségről, az emberi élet elértéktelenedéséről, a világot elárasztó információáradatban fuldokló ember elidegenedéséről.

Eric Packer (Robert Pattinson), a Wall Street ifjú cápája úgy ébred, hogy most, azonnal hajat kell vágatnia. Ebben még nem lenne semmi különös, de a szalon a város másik végében van, New York pedig beállt az elnök látogatása miatt. Pénzemberünket a körülmények nem zavartatják, biztonsági főnöke társaságában bevágja magát a fullos irodaként is funkcionáló limóba, és elindul a manhattani odüsszeia. A szupermodern mozgó irodában megfordul Packer életének minden humán kiegészítője: üzlettársa, zseniális pénzpiaci elemzője, vonzó műkereskedő befektetési tanácsadója, trendelemzője, személyi orvosa és legprofibb alkalmazottja, akit nyilvánvalóan szabadnapján, reggeli kocogás közben szed össze, hogy átbeszéje vele az aktuális helyzetet. Felbukkan még gyönyörű (és elképesztően gazdag), költő felesége is, akivel ebéd és vacsora közben elmélkednek házasságuk tartalmáról és jövőjéről.

Az utcákat közben antiglobalista(?), antikapitalista(?) tüntetők lepik el, akik egyre radikálisabb eszközökkel tiltakoznak a kialakult világrend ellen(?), Packernek pedig szembe kell néznie a végletekig csiszolt pénzügyi elméletek tökéletlenségével és teljes perfekcionizmusra épülő mikrokozmoszának könyörtelenségével, amely a jüan képében köpi szembe, ráadásul hiába minden óvatosság, valakinek a bőrére fáj a foga. Packer eszik, iszik, beszélget, kefél ezzel-azzal, babrálja a világ tőzsdei mozgásait elemző szuper kütyüket, majd lassan, de biztosan bekattan és a hűvösen elegáns, krómszürke világból kilép az ismeretlenbe, ahol érzelmek és indulatok munkálnak megfejthetetlen útjukon.

A legfájdalmasabb, hogy a történetben bőven van potenciál egy zseniális, a régi nagy dobásokat idéző Cronenberg filmre, ráadásul Peter Suschitzky operatőr és csapata is remek munkát végez ebben a képi világával klausztrofób érzéseket keltő, a modern, gyönyörű és kényelmes, ugyanakkor hideg és idegen világot megidéző kompozíciókkal dolgozó alkotásban. Hiába Howard Shore kitűnő zenéje, sőt Robert Pattinson meglepően jó alakítása (persze ezerszer jobb színészeket is el tudnék képzelni a szerepben), valahogy mégis félresiklik a koncepció. Nem kapunk mást, csak filozofikus dialógokba rejtett monológokat, amelyek mind csak magyarázzák az alkotók bizonyítványát, mintha jövőkutatásból adnának hevenyészett leckét. Közben pedig nem értjük a baljós jelekként felvillanó eseményeket, amelyeket Pecker velünk együtt, mintegy filmként él át a limuzin védelmében. Csupa remek ötlet mosódik el a szélvédőkön: egy önmagát felgyújtó tüntető, a szúfi-zenész halála vagy épp a gyönyörű, titokzatos feleség története. Egyszerre érzem, hogy egészen mély, egészen felkavaró alkotást látok (különösen akkor, amikor Pecker kilép az autó védelméből), és azt, hogy egy fércművel szúrják ki a szemem. Nem vagyok híve annak, hogy a rendezők alkukat kössenek a jobb érthetőség érdekében, de itt mintha a kidolgozatlanság és a koncepció kerülgetése okozná a homályt.

Nehéz egyértelmű véleményt megfogalmazni egy olyan filmmel kapcsolatban, amely egyszerre varázsolt el megválaszolatlan kérdéseivel, szépségével,és dühített fel ugyanazzal. Mégis inkább a negatív irányba billen a mérleg. Aki DeLillo vagy Cronenberg rajongó, úgyis megnézni majd, a többieket pedig nehéz lenne meggyőzni, hogy egy mester közepes munkájáért érdemes beülni a moziba.