A génmanipulációk korában nem csoda, hogy sokaknak meglódul a fantáziája. Mindenki azzal dolgozik, amije van. Az írek példának okáért tehenekkel (Izoláció), Új-Zélandon pedig a végeláthatatlan, zöld legelőkön hever a téma. Pontosabban egyre vadabbul csattogtatja állkapcsát.
A bárányok harapnak (Black Sheep) című 2006-os horror-vígjáték mostanában került a hazai mozik műsorára, nem kevés csúszással. A bájos és rendkívül ostobának tartott fehér gombócok, ahelyett, hogy békésen várnák, amíg ruhaalapanyag lesz a bundájukból, emberevő szörnyekké válnak a vásznon.
A téma egyszerre tűnik mulatságosnak és komolynak. Mulatságos, mert ki gondolná, hogy az ember uralmát végtelen nyugalommal tűrő báránykák, az ártatlanság jelképei vérengző bestiákká változnak. Másrészt nagyon komoly, mert akár egy pillanatra belegondolni abba, hogy ez a vízió megvalósulhat, komoly aggodalommal töltheti el az isteni szerepben tetszelgő embert. A film sztorija klisékből építkezik, és meglehetősen bugyuta, pár mondatban összefoglalható.
Black Sheep trailer
Némi gyermekkori birkafóbia-alapozás után látjuk a főhőst, Henry Oldfield-et visszatérni a gyűlölt családi farmra, hogy végre megszabaduljon a szülői örökségtől, és eladja részét farmerként lényegesen sikeresebb bátyjának. Agnus, a báty, épp a nagy dobásra készül, piacra akarja dobni a genetikailag módosított szuperbirkát, aki majd elhozza a szakmai megbecsülést az Oldfield farmnak. Lázasan folyik a munka a laborban, és számtalan elfuserált próbálkozás ellenére végül ott béget a nagy, fehér tökéletesség. A farmon folyó események a helyi, buzgó környezetvédők figyelmét is felkeltik. Két aktivista egészen közel merészkedik a tűzhöz, túlságosan is, és ezzel elindul a gyapjas lavina, amely módszeresen trancsírozza fel a farm dolgozóit és látogatóit. A megvadult, erőszakkal fertőzött jószágok sorra tépik ki juhászuk, a farm személyzete és a szakértő vendégek belsőségeit.
Nem állítom, hogy csalódás a film, mert nem vártam se mást, se jobbat, de azért a nézni készülők jó, ha tudják, hogy nem érdemes nagy igényekkel nekiülni. Vér ugyan folyik patakokban, embereket (és nyulakat!) is beleznek bőven. Van szigorú tekintetű, őrült tudós, elvakult, profitéhes üzletember, józan farmerlegény, természetvédő lány new age szósszal leöntve. Lehetett volna ebből a masszából ízletes kenyeret sütni, de nem igazán sikerült. Viccesnek nem elég vicces, horrornak nem elég horror. Persze élmény nézni a végtelen, zöld legelőket, jópofák a zombi-birka és ember-birka szörnyek. A sminkesek kitettek magukért. El lehet merengeni a mű morális kérdésfeltevésein, bár annál tovább, hogy aggályos beavatkozni az “isteni műbe”, nem jutunk. A végére viszont már a nézőben is elhatalmasodik a paranoia, és átveszi a hatalmat a kétségbeesés. Már nem hiszünk a szemünknek, az ártatlantól is félünk, az őszintében sem bízunk.
A gyilkos birkák világa egy paradox, beteg világ, torz jövőképként is értelmezhető, az ember önhittségének büntetése. Ne csodálkozzunk ezek után, ha a sok fehér barit nem álomba ringató cukiságként vizionáljuk majd, hanem Isten vérszomjas, bosszúálló katonájaként. Ha azonban valóban ütős (és a maga módján, bár nem szándékosan vicces) mezőgazdasági horrort akarunk látni, inkább válasszuk az íreket és az Izolációt.
Linkek: