Darren Aronofsky az egyik legkedvesebb filmrendezőm, sokoldalú, és bármihez nyúlt, emlékezeteset alkotott. Hősei közt eddig őrült matematikus, tévé- és heroinfüggő kispolgárok, orvos-biológus, királynő és felfedező bukkantak fel. Legújabb filmjében, a Wrestlerben pedig egy széthullott életű pankrátor utolsó, kétségbeesett harcát dolgozza fel, amit az életben maradásért vív. Nem is tudom, van-e, ami távolabb áll tőlem a pankrátorok világánál. Amikor megtudtam, min dolgozott a közelmúltban Aronofsky, nem sok reményt fűztem a darabhoz, ehhez képest pozitívan csalódtam.
A Wrestlert Mickey Rourke visszatéréseként harangozzák be a reklámok, és valóban nem tévednek. Rourke a nyolcvanas években kezdte karrierjét, és lényegében be is fejezte ott. Először Alan Parker remekművében, az Angyalszívben láttam: Harry Angelként, a bűvös-ördögi dél mocskos ölelésében vergődve, New Orleans blues-zal és vuduval átitatott, forró poklában zseniálisan nyújtott. Ha egész életművében nem lett volna más, csak ez a “lecsúszott magándetektív” figura, nálam már ennyi elég lenne a babérkoszorúra. A Wrestler főhősének szerepébe nem volt nehéz beleélnie magát. Maga Rourke is volt már profi sportoló (konkrétan bokszoló), félbe is hagyta mozis karrierjét ezért, csúszott lefelé és próbált megkapaszkodni is. Neki talán sikerült, a film hősével kapcsolatban viszont csak kérdőjelek maradnak.
Rourke és Aronofsky a forgatáson
Randy “The Ram” Robinson évtizedekkel ezelőtt nagy sztár volt a pankrátorok között. Koszos műanyagfigurák, sárgult fotók és tépett sarkú poszterek őrzik az emlékét, meg az a néhány szánalmas közönségtalálkozó, ahol a múlt letűnt csillagai vonulnak fel, igazán kétségbeejtő állapotban. Randy azonban nem adja fel, küzd tovább azért a dicsőségért, amit csak az aréna adhat. Rendszeresen ringbe száll, megalázó, lezsírozott, iszonyúan véres meccseket vív pár dollárért, de nem is a pénzért csinálja. Amikor aztán a kor és a sok szemét, amit magába lőtt, szívott és szedett egy különösen kemény meccs után a halál szélére taszítja, számot kell vetnie azzal, mit akar még, s miért marad, ha marad.
Aronofsky nem csak témáit, de a mesélés stílusát, formáját is mesterien váltogatja, és igazítja össze. Cilinderéből húzott már ki a számok világához illő, rideg fekete-fehéret, örvénylő, őrült, zakatoló, szorító heroin-tripet, meditatív, elmosódó, álomszerű víziót. Most a realista, már-már dokumentumfilmes megoldások dominálnak. Ott lehetünk a ringben, a küzdőkkel, láthatjuk, ahogyan szakad a bőr és a hús, ahogyan fröccsen a vér és törnek a csontok, de semmi horror, a vörös festék itt a kisvárosi drámát színezi.
Rourke remek, tényleg. Őszinte és erős, amit csinál. Szívbeteg, lepusztult lúzerként szuszogja, nyögi végig a két órát. Látjuk, amikor beinjekciózza magát, pengével belevág a saját homlokába, piál, gyúr, melóért könyörög, jópofizik a húsbolti vevőkkel, vagy egy szép, hosszú csík felszippantása után vécében dug – tehát éli mindennapi életét. Vannak azért különleges pillanatok is életében ezeket két nő ajándékozza Randynek. Egyikük lassan kiöregedő sztripper (Marisa Tomei, negyvenesen is szép és igazán dögös), aki mellett valami szerelem-félét, a másik a lánya Stephanie (Evan Rachel Wood), aki mellett valami apaság-félét érezhet ezekben az áldott percekben. Rájuk gondolhatna, vigyázhatna, értelmet adhatnának az életének, de ő sorra elbaltázza a lehetőségeket. Igazából semmi sem számít igazán, csak a ring és a küzdelem.
The Wrestler trailer
Rourke esendő figurát teremt, hétköznapi, egyszerű embert, egyszerű vágyakkal és célokkal. Egyszerre van tele mélabúval és erővel, szívós, mint egy bivaly, s újra és újra ott áll a kötelek között. Aláfestésként pedig végig “dübörög” a cicanadrág metál (méltatják is benne egészen konkrétan a nyolcvanas évek “kemény zenéjét”), korrekt retró életérzést szolgáltatva. Nem állítom, hogy a Wrestler oda fog kerülni a Pi, a Rekviem egy álomért és a Forrás mellé. Ez a film simán Oscar-esélyes, de valahogy más, nem az a kult, mint az eddigiek. A színészi alakítások miatt mindenképp megtekintésre érdemes. Maradandó, ahogyan a bizarr külsejű, szánalmat ébresztő figura még egyszer utoljára felszívja magát, vagy Tomei fáradt és meztelen teste után lassan, bizalmatlanul, félelmekkel teli felkínálja a szívét is. Az egészen biztos, hogy az alkotók a legjobb szereposztást hozták össze a hitelesség jegyében. Azért én inkább mégis A forrást veszem elő, ha Aronofsky művészetére vágyom.
Linkek: