Jean-Pierre Jeunet az Amélie csodálatos életével utánozhatatlan és megismételhetetlen filmkülönlegességet alkotott. A rendező-forgatókönyvíró tavaly megjelent Micmacs – (N)Agyban megy a kavarás című filmjével korábbi világsikerét idézi meg: ugyanazok a színek, ugyanaz a zene és hangulat, főszereplője, Bazil pedig ugyanolyan szerethető, mint Amélie volt. Jeunet legújabb szürreális bosszúfilmje ugyanakkor több egyszerű folytatásnál, így semmiképpen sem cserélhető le az idióta magyar cím Bazil csodálatos életére.
Tartottam attól, hogy Jeunet egyszerűen bejátssza a már jól bevált kártyáit és az Amélie olcsó utánérzésével érdem nélkül nyeri el a közönség elismerését. Viszont azt sem fogadtam volna kitörő örömmel, ha Jeunet nem teremt hasonlóan varázslatos és magával ragadó atmoszférát, mint a már sokat emlegetett 2001-es sikerfilmjével. Jeunet szerencsére megtalálta az arany középutat, a Micmacsben minden benne van, amiért Bazilt (Dany Boon) Amelie férfiverziójaként megkedvelhetjük, de az új film annyiban nagyobb szabású és látványosabb, hogy most nem csak egy zsarnokoskodó zöldséges kapja meg a magáét, hanem két fegyvergyárost leckéztetnek meg a mesébe illő szereplők.
Bazil édesapját egy akna öli meg, így kerül kapcsolatba már fiatalon a fegyvergyártók egyikével. Hősünkben csak akkor ébred fel a bosszúvágy, mikor egy autós üldözés szemtanújaként egy véletlenül elsülő pisztoly eltalálja. A város másik fegyvergyártójától származó golyó a koponyájába fúródik, az orvos pedig pénzfeldobással dönt életéről; kivegyék-e a golyót megkockáztatva, hogy a férfi zöldségként vegetáljon haláláig, vagy rettegve egy bármikor bekövetkező komplikációtól bennhagyják egy teljes értékűbb, normális élet reményében. Utóbbi mellett döntenek a műtőben. Bazil ugyan kikerül a kórházból, de elveszíti munkahelyét és albérletét, földönfutó lesz, kenyerét utcai mutatványosként keresi, mígnem egy nap egy öreg ószeres felkarolja és elvezeti egy szemétlerakó alatt működő, családias hangulató újrahasznosító üzembe. A furcsa kirekesztettek között élő ágyúgolyóval (akit a rendező visszatérő kedvence, Dominique Pinon alakít), össze-vissza tekergő kígyónővel, mérőszalagként született lánnyal, hulladékból barkácsoló, szótlan erőemberrel, költővé lett etnográfussal is találkozunk. Mesebeli szupercsapatuk hajtja végre Bazil játékos, tréfás, ámde annál megsemmisítőbb, mesteri tervét, amely véráldozatok nélkül furfangosan, humorosan buktatja meg a fegyvergyárosok korrupt birodalmát.
A jó diadalmaskodik a rossz felett, ahogy Jeunet korábbi filmjeiben is, mint az Amélieben vagy a Hosszú jegyességben. Most sem egyszerű tanmeséről van szó, hiszen Jeunet kifejezi háborúellenességét, politikai véleményét (az egyik fegyvergyáros barátjaként említi a francia elnököt, így int be Sárközynek), de Bazilon keresztül megidézi Chaplin szellemét is. Bár kétségtelen, hogy Jeunet nem múlta felül a mindenkori közönségkedvencet, az Ameliet, de a francia rendező ismét képes volt a varázslatra Audrey Tautou bája nélkül is.
Micmacs trailer