A Tükrök mint egészestés horrorfilm az a fajta, amikor az ember időnként karfába karmol, de nem az izgalomtól, hanem a hülyeségeken felszisszenés kísérőjeként. A sztori egy közepes kliséből építkezik, viszont vannak benne olyan pillanatok, amik kifejeztten tetszettek, főleg a képi világot illetően. Ebből mondjuk lehet, hogy jobb lett volna egy szép fotóalbumot összeállítani, mint filmet gyártani. És hogy miért volt nekem ettől a filmtől régivonalas horror érzésem? Elmondom miért.
Ennél a filmnél, ami engem illet, nagyon szépen működött a marketing, és végigkajáltam az egészet a megfelelő menetrendben. Először elkapott a látványos trailer, aztán jött néhány gore brutalitást ígérő, sokkoló kép. Végül kiderült, hogy ezek a teaserek kilőtték a film összes jó pontját, így nem nagyon maradt meglepődnivaló. Az ideg ehelyett attól hintázott, hogy a jellemzően ostoba főhősök feszt nem arra szaladtak, amerre kéne, vagy épp nem fordulnak meg a megfelelő pillanatban. Viszont ezekkel együtt, vagy épp ezek miatt végig az az érzésem volt, mintha egy korrekt meghajlást látnék az igazi, klasszikus horrorfilmek előtt. Mert hát lássuk be, egy kultnak számító Rémálom az Elm utcában sem éppen egy agytröszt, csak a megfelelő pillanatban spriccel egy rakás vér, van sikítás, és földöntúli félnivaló, ami ráadásul egy olyan ponton üt (az Elm esetében az álmok), ami amúgy is nyugtalanító pontja az emberi pszichének. Na, a Mirrors-nál ugyanez a helyzet, csak épp itt a központi téma, hogy mi van a tükrön túl.
A történet központi figurája Ben (Kiefer Sutherland), az ex-alkesz ex-rendőr, aki próbál jó útra térni, állást találni, nem inni, és helyrehozni a kapcsolatot a családjával. Ebbe trafál bele az az éjszakai meló, ahol egy leégett bevásárlóközpontot kell őrizni, tele tükrökkel, amelyekben már az első este során véresen brutális jelenetek elevenednek meg. Szegény embert a hullák is húzzák: ami a túlvilágnak látszó túloldalon megtörténik, az a valóságban is úgy lesz, így aztán lehet menekülni a tükörkép gonoszsága elől, mert ha az nekiszalad a falnak, akkor Ben orra is elbicsaklik, hogy rosszabbat ne is említsünk. A szálak aztán persze az épület múltjába vezetnek vissza, ahol előkerülnek a csontvázak a szekrényből (haha), és a vérontás végére még egy kis démonüldözés is kijut.
Egyrészt a történet javára írandó, hogy amikor az ember azt hinné, hogy már kvázi egyenes lefolyása lesz a meccsnek, akkor kap az egész egy kisebb gellert, de spoiler nem akarok lenni. Az viszont mindenképp egy hatalmas negítvum, hogy időnként akkora hézagok tátonganak a dramaturgban, mint egy fekete lyuk. Konkrétan eszembe jutott, hogy milyen vicces lenne egy olyan shortot forgatni, amiben felvesszük a kimaradt jelenetsorokat, hogy akkor vajon mi a franc lehetett, miről beszélgettek? Mert néhány száz kilométer és egy-egy nap autókázás után például simán onnan folytatódik minden, ahol abbahagyták.
Mirrors trailer
Viszont ha elvonatkoztatunk ezektől a kifejezetten idegesítő hiányosságoktól (oké, ez így elég hülyén hangzik, de guruljunk most tovább), akkor ott van az a néhány olyan kép, ami miatt jöhetett volna az a fotóalbum. Kedvencem, amikor a kissrác az éppen tükörként funkcionáló pocsolyába fordul bele, kvázi eltűnve a padlószintben (lásd fent). De emellett több olyan jelenet is akad, amikor jól használták ki azt a baromi alapvető félelmet, hogy “mi van akkor, ha egyszer én odébb megyek, a tükörképem meg ott marad”. A mai rafináltabbnál rafináltabb sorozatgyilkosok és agyonragozott szellemvándorlások filmes korában nekem kifejezetten tetszett, hogy valaki egyszerűen visszanyúlt egy nagyon alapvető parához, erre épített, és ennyi. Jó ez így. Ez volt az egyik dolog, ami miatt maradt egy klasszikus horror íz a számban a végén. A másik a vérengzések (megvágás, széttépés stb.) elég korrekt és kényelmetlenül ott tartott kamerával való ábrázolása. Ez is olyan oldskool dolog. Nem ment le a Fűrész cafatolós szuperközelijéig, inkább amolyan játékos slasher stílusban maradt normális látótávolságban.
Meg van egy harmadik dolog is, amit teszett: a befejezés. Nekem megágyazott a Mirrors 2-re. Hajrá!
Linkek: