Mondjuk az tény, hogy nem a sztori zsenialitása fogja beleírni a művet a filmtörténelembe. Az történik ugyanis, hogy egy magányos bérgyilkos (Isaach de Bankolé) megbízást kap, hogy valahol Spanyolországban eljusson valahová, és megöljön valakit. Meg is öli, és ezzel azt hiszem, abszolút semmiféle poént nem lőttem le. A bérgyilkos útja az áldozatig informátorokon keresztül vezet, akik fura gondolatokkal és gyufásdobozokkal irányítják őt.

A szoborszerű hős, akinek arc-maszkját mintha fából faragták volna, alig beszél, de mégis reflektál a világra. Ott van minden a mozdulataiban, a szemében, a mosolyában, a mozdulatlannak tűnő arcon. Ő a csend, a hallgatás embere. Utazása belső utazás is, útjelzői hangulatok és gondolatok, sőt művészeti alkotások. Ez a világ, amiben utazik amúgy is az ismétlődések, a tükrök világa.

Olyan alkotó gárda gyűlt össze Jarmusch körül, hogy a megálmodott képeket celluloidra gyűjtse, mint Christopher Doyle operatőr vagy Jay Rabinowitz vágó. Előbbit Wong Kar-wai stábjából, utóbbit Darren Aronofsky mesterműveiből ismerem. Ezekkel az emberekkel egyszerűen nem lehetett hibázni. Összehozták a formák és hangulatok geometriafilmjét. A hősök csigákban, háromszögekben, körökben, hullámokban, párhuzamosok mentén, egyenesen vagy gömbök között mozognak egymás felé, és távolodnak egymástól. A képek élesek vagy elmosódnak. A kamera hol az utcán, egy pontból követi a távolodó Bankolét, hol együtt feszül és reszket az eseményekkel egy taxiban ülve, máskor pedig szelíden elnyújtózik egy ágyon, hogy a szép lány formáin időzzön. A film egész képsora egyetlen gyönyörű kompozíció, mely egy pillanatra sem törik meg, és egy spirál mentén húz és emel, mintha hosszú, mozgalmas és megrendítő meditáció volna.

Ha csak a primér cselekményt nézem, akkor is különösen érdekes a darab az irányítók színes karakterei miatt vagy az élénk spanyol életképekért. Tilda Swinton, a brit porcelánasszony a film noirról mesél, Luis Tosar a hangszerek testében bújó, örök dallamról, Youki Kudoh a molekulákról, Gael García Bernal a tudatmódosítás és a valóság kapcsolatáról, John Hurt a bohémekről, Paz de la Huertának meg sem kellene szólalnia, de azért ha megteszi, szavai furcsán csengő üveghangok. Ezek a karakterek mind megelevenedett festmények, rásegítenek a néma képek üzenetére, és így vezetik a hőst velünk együtt. Mindig ugyanaz variálódik, ismétlődik, míg végül a kör bezárul, de persze nem jutunk sehová, csak visszatérés van, hisz, ahogyan a szereplők is mondják, “az univerzumnak nincsen közepe és nincsen vége”. Az út lényege az út maga, és a találkozások.

Ha engedem, hogy hasson a film más régiókban is, akkor egészen különleges, transzcendentális élményt nyújt, több réteg tárul fel, sőt bizonyos pontokon egészen zavarba ejtő mélységekbe vezet. Jarmusch eljátszik a művészet újraértelmezésével, az önmagát megtermékenyítő, önreflexív művészettel, az imagináció hatalmával, asszociációk szabad és vezetett formáival. Tiszteleg nagy elődei előtt (Lumiére testvérek, Orson Welles), szándékosan vagy sem, de megidézi David Lynch-et és Alejandro Jodorowsy-t, a két nagy varázslót. Olyan határokat feszeget egy beavatási úton, ami talán még épp megidézhető a film médiuma által.

Áradoztam már arról, hogy mennyi örömömet leltem a képekben, de nem lehet szó nélkül elmenni az egészen zseniális zene mellett sem, amit olyan előadók jegyeznek, mint a Boris, a Sunn O))) vagy az Earth. Itt említem meg még azt az ínyencséget, hogy a néző tanúja lehet egy egészen ihletett és hiteles flamenco előadásnak is a “kalandok” során.

Lehet üres okoskodásnak értelmezni, ahogyan az informátorok útba igazítanak, gondolhatjuk azt, hogy a rendező szócsöveiként próbálnak valamiféle életbölcsességet lenyomni a torkunkon, de még ha így is volna, a képekért és a zenékért akkor is szerethetjük Az irányítás határait. Engem nagyon felzaklatott, nagyon megérintett, többször nézős lesz, az egészen biztos.

Az irányítás határai trailer