Amikor a Titanic filmfesztivál programját böngésztem, nagyon megörültem, hogy felfedeztem a Sigur Rós Heima című turnéfilmjét a műsoron. Igencsak magas elvárásokkal ültem be a vetítőterembe, mert elképzelve a világhíressé lett izlandi banda csodálatos, atmoszférikus zenéjét és hazájuk tájait, valami gyönyörűre számítottam. Szerencsére nem kellett csalódnom, sőt.
A Sigur Rós tizennégy éve létező zenekar, egy nagyon különleges és egyedi, általában poszt rocknak definiált produkció. Része a “sztorinak” az énekes, Jónsi Birgisson falzetthangja, az a mód, ahogyan elektromos gitáron játszik csellóvonóval, hogy a csapat mindenféle hangszerrel és hanggal szívesen kísérletezik (példának okáért bálnahangokat is lehet hallani a zenében), és szívesen kollaborál más folk vagy klasszikus zenét játszó muzsikusokkal.
Dean DeBlois rendező kamerája egy izlandi koncertkörútra kíséri el a zenekart. A tagok hosszú és kimerítő fellépéssorozat után tértek vissza Izlandra, szülőföldjükre, és úgy döntöttek, távol a hype-tól, ebben a sokkal intimebb és barátságosabb környezetben próbálnak meg adni valamit azoknak, akik miatt otthon érezhetik magukat a szigeten, vagyis az egész lakosságnak. Ingyenes koncerteket tartottak szerte Izlandon, halfeldolgozó üzemtől kezdve kicsi városházán át, mindentől távoli fennsíkon keresztül egészen Reykjavík főteréig jutva. Az izlandiak hálásan és lelkesen fogadták őket mindenhol, s így elkészülhetett az otthont dicsőítő gyönyörű és komplex alkotás, a Heima, amely egyszerre himnusz és hálaének.
Sigur Rós: Heima trailer
A Sigur Rós állandó társa ebben az álomszerű utazásban egy lányokból álló vonósnégyes, de alkalmanként még kapcsolódnak mások is: egy magányos népdalénekes vagy éppen egy egész rézfúvós zenekar. Így járjuk végig Izland gyönyörűen fotografált, meseszerű tájait, miközben szinte végig szól a zene. Legtöbbször csak halk bizsergés a hangfalakból, néha hömpölygő hangáradat, néha pedig katartikus őrület. A kép és hang mindig rímel, összejátszik, egymásba simul, egyenrangú. Leírni ezt lehetetlen, de még a képernyő is kevés hozzá, ehhez vetítővászon kell és nyitott szív.
A fiúk keveset beszélnek, főként benyomásokról, érzésekről szólnak. Halkan, barátian, távolról sem tökéletes angolsággal mesélnek rövid anekdotákat, vicces és megható történeteket. Van ebben az egészben, hogy közel engednek magukhoz minket, és megosztják velünk intimitásukat, valami az elveszettnek hitt harmóniából, nyugalomból és egyensúlyból. A sötét teremben hallom a lábam előtt a vízcsobogást, lovak patái dobognak el mellettem, beszívom a tiszta, friss levegőt, és ott akarok lenni, szűk két órára ott is vagyok velük, leülök a földre, becsukom a szemem és hallgatok, ringatózva a zene ütemére.
Amikor katartikus fény és hangorgia közepette az előadás véget ért, s elhangzott az utolsó csendes, kedves dallam is, éreztem, hogy nyomokat hagyott bennem. Egyrészt azt, hogy ismét át akarom élni ezt az élményt, másrészt hogy a jól eső zaklatottságtól és megrendüléstől valami erőt adó melegség árad szét a mellkasom mélyén, és ezt a kevés meleget mindig, mindenfelé magammal vihetem.
Linkek:
Korábban a Kultblogon: