A Favreau-team valószínűleg már a Vasember (amit engedtessék meg, hogy ezentúl Iron Manként hivatkozzak, sajnos magyarra fordítva minden kúlság elveszik a karakterből) második részének munkálatai előtt tisztában volt azzal, hogy jóval nehezebb feladatra vállalkoznak, mintsem egy egyszerű folytatás leforgatására. Habár az első rész elkészítése során egyaránt meg kellett küzdeniük a nézőkért a Batman-film hype-jával és azzal, hogy állítólag semmilyen értékelhető forgatókönyv nem állt rendelkezésükre, ráadásul az is véleményes volt, hogy egy ilyen szereplői gárda mire elegendő blockbuster szinten. (Robert Downey Jr. ekkortájt tért vissza a legelső vonalba, a Pepper Potts titkárnőt játszó Gwyneth Paltrow és az Obadiah Stane-t alakító Jeff Bridges pedig nem éppen ilyen jellegű filmekkel alakították ki zsánerüket.) Ott volt három-négy jónevű színész, a képregényimádó Jon Favreau, meg a Paramount Pictures pénzeszsákjai, akik talán még azt se tartották elképzelhetetlennek, hogy a jobb sorsa érdemes Iron Man a Marvel stúdió karmai között olyan, felejhető darabok sorsára jut, mint a röhejes Daredevil, Punisher vagy Fantastic Four filmek.

Én személy szerint azért imádom Tony Starkot, mint képregényfigurát, mert a Marvel-univerzum azon korszakában született, amikor még egy Marvel-képregényt összevetve mondjuk Alan Moore korszakalkotó Watchmenjével, előbbi nem tűnt valami tipikusan amerikai, mainstream hangvételű kultúrmaradványnak. Tony Stark, vagyis Iron Man egy olyan összetett, szimbolikus figurája az amerikai kultúrának, akárcsak a Komédiás a Watchmenből. A tipikus kaliforniai playboy, akire ragadnak a nők, két kézzel szórja a pénzt és legkevésbé sem veti meg a szeszt. Ilyen szuperhőst elképzelt volna magának jó szívvel Amerika évtizedekkel ezelőtt? Továbbá a szimbólum része az is, hogy ennek a valódi heroikum nélküli, önpusztító szuperhősnek éppen a szíve mérgezett, és csak legjobb tudása segítségével odázhatja el, hogy a szívébe fúródott szilánk véget vessen az életének.

Úgy érzem, míg Favreau és társai igyekeztek minél több gondolatiságot tuszkolni az első rész után a folytatásba, és legutóbb szinte önmagát is megkreálta a legenda (az említett színészek szinte mind hibátlan játékkal járultak ehhez hozzá), a második alkalommal nem lehetett már egyszerűen feelgoodra venni a figurát, és hagyni, hogy Downey megint elbaromkodjon és szerelgessen egy egész estés mozifilmnyi időt. Persze ebből is van bőven az Iron Man 2-ben, és az AC/DC zenéjének köszönhetően a feelgood hangulat sem marad el. Ráadásul vizuális poénok (jól láttam, hogy Stark a részecskegyorsítót Amerika Kapitány pajzsával támasztotta alá?) és pattogósra vett dialógus dobják fel a filmet, ami miatt egy jelenetre sem ül le a történet. Sőt, úgy érzem, megint sikerült megtalálni az akció és legendagyártás közti középutat. De csakis Tony Stark figuráját tekintve – a film ott kap komoly sebet, hogy a kiemelkedően jó főszereplőnek szinte küzdeni kell a játékpercekért.

Az Iron Man második részében ugyanis mintha kiadták volna ukázba Favreau-nek, hogy márpedig ennek a mozinak elő kell készítenie a jövőre érkező Avengers-filmet, és onnantól kezdve mintha nem is Tony Starkról szólna a film, hanem a Samuel L. Jackson által játszott Nick Furyról, a Fekete Özvegyként borzalmas Scarlett Johanssonról és társaikról. A történet legvégére szerencsére helyreáll a zavar az erőben, és a már megint szuper Mickey Rourke segítségével olyan boss fightot kapunk csúcspontként, amit megérdemel az Iron Man-franchise. (A japánkertes, hivatalos trailerben is feltűnő jelenet valami elképesztő vizuális orgia, ilyenkor dönti el az ember, hogy vesz egy Blu-Ray lejátszót.)

Az Iron Man második része, ne szépítsük, még rajongói szemmel is, nem nő fel az első részhez sem hangulatban, sem gondolatiságban. Valamiért túl sok dolgot akartak beletuszkolni ebbe a részbe, viszont ehhez vagy túl kevés a 117 perces játékidő, vagy fölösleges volt erőltetni a féltucat különböző karaktert, és az ezzel járó történeti szálakat. A Fekete Özvegy végigkíséri a filmet, de mit tudunk meg róla? Az igazi nevét, nagy nehezen, de se Scarlett Johansson, sem a forgatókönyv nem segít többet. Rourke legalább megkapta és meg is szolgálta a maga játékperceit. Habár ő sem több a különös, ősi ellenségnél, vele legalább megjelenik a történetben az élet, amit még a fent említettek ellenére sem sikerült igazából elszúrni. A sorolt negatívumok tényleg bosszantó dolgok, de az Iron Man 2 még így is egy olyan legenda része, amit egy valódi geek nem tud nem szívből imádni. Négyes.

Iron Man 2 official trailer