Nem különösebben kedvelem Woody Allent, de az kétségtelen, hogy a kortárs filmművészetben előkelő helyet foglal el a neve a mesterek között. Referencia lett, egyedi és különleges látás- és ábrázolásmódja rengeteg rajongót szerzett. Legújabb filmjével könnyed, kellemes szórakozást ígér, napsugaras utazást a Mediterráneumba, amire ilyenkor, a hóviharos, hideg időben különösen szükségünk lehet. Így láttam én is, egy viharos estén az utcán megfagyás elől moziba menekülve a Vicky Cristina Barcelonát.
A nem túlságosan kreatív cím lényegében mindent elárul. Két amerikai diáklány érkezik nyári vakációra Spanyolországba. Cristina (Scarlett Johansson) csak pihenni és szórakozni szeretne, az ősszel házasodni készülő Vicky (Rebecca Hall) pedig egyetemi tanulányaihoz (katalán öntudat) gyűjtene anyagot Barcelonában. Vicky ismerőseinél kapnak szállást, általuk ismerkednek meg a helyi művészvilág egyik izgalmas figurájával, a karizmatikus festő, Juan Antonióval (Javier Bardem), aki azonnal kiveti hálóját a lányokra.
A festő Oviedóba invitálja Vickyt és Cristinát, utóbbi könnyű szívvel, előbbi vonakodva, csak nagy nehezen adja be a derekát a szándékait egy percig sem titkoló férfinak. Azonban a kalandor Cristina hamar ágynak esik (egyáltalán nem romantikus okokból), s így a két nagyon különböző vérmérsékletű és világnézetű ember kénytelen az időt együtt tölteni. A tartalmas program keretében aztán várost néznek, meglátogatják Juan Antonio csodabogár apját, és részt vesznek egy Vicky által imádott flamenco gitár esten, a hűvös nő pedig lassan felolvad. Visszatérve Barcelonába azonban minden a helyére zökken, Cristina és Juan Antonio egy pár lesznek, Vicky férjhez megy ellenszenves, sótlan vőlegényéhez. El is telne így a nyár, ha nem kavarná fel az állóvizet a festő volt felesége, a gyönyörű, őrült és megszállott Maria Elena (Penélope Cruz).
A történet innentől még bőven tartogat fordulatokat, de semmiképp sem akarok minden poént lelőni. Boldog és boldogtalan párkapcsolatokról, kalandról és megszokásról, függésről és elengedésről, szabadságról és kötöttségekről mesél Woody Allen. Érezhető, hogy bőséges tapasztalat van a háta mögött, megértéssel és elfogadással közelít a témához és a karakterekhez. Minden szereplőjében megpróbálja megragadni a szerethető motívumokat, ami valóban nagy bölcsességről árulkodik. Szívet melengető alkotás a Vicky Cristina Barcelona.
Van néhány dolog azonban, amit nem negatívumként, de mindenképp el szeretnék mondani Allen filmjéről. Elsőként azt, hogy nem vicces. Legalábbis koránt sem annyira, mint az ezt jóval megelőző, méltán népszerű komédiák. Ez a darab keserédes melodráma, olyan cukor, ami epét rejt. Másrészt (az előzetesek és a reklámkampány fülledt hangulatát meghazudtolva) nem igazán erotikus, legfeljebb érzéki. Aki azért ül be a vetítőterembe, hogy Johansson és Cruz forró szexjelenetét láthassa, csalódni fog. Még egy fedetlen mell se nagyon, de kedves, tabuk nélküli egymásra találás azért van.
Vicky Cristina Barcelona trailer
A színészek mind jók, Johanssont soha nem láttam még ennyire szépnek, nagyon illik hozzá a nyíltszívű, naiv és üde diáklány karakter, Cruz érettebb, zabolátlan, szenvedélyes asszonya is igencsak meggyőző, Hall és Bardem pedig kifejezetten emlékezetes alakítást nyújtanak. Az őrlődő Vicky szerepe hálás, belső konfliktusa reális, átalakulása a merev és öntudatos-öntelt nőből egy sokszínűbb és tapasztaltabb, kicsit megtört emberré nagyon izgalmas. A prímet Bardem viszi, aki kisujjból kirázza a latin amorózó Juan Antoniót, olyan laza, lendületes és szenvedélyes vonalakkal, ahogyan filmbéli karaktere fest.
A tájak és épületek varázslatosak, az érzéki hangon búgott dalocskák és a remek gitármuzsika sokat tesznek hozzá a mediterrán életérzéshez. Egyáltalán nem tűnik úgy, hogy egy, a munkába belefáradt, 73 éves, régi iparos rendezte a filmet, amely könnyed lett, és a mesterkéltség, erőltetettség árnya szerencsésen elkerülte. Allen hagyta játszani (minden tekintetben) hőseit, hagyta érvényesülni Katalónia természeti adottságait, és ez nagyon jót tett a végeredménynek.
Linkek: