Haruki Murakami regényeivel évről évre egyre biztosabban válik a posztmodern irodalom egy előremutató, mégis érthető és megkerülhetetlen alakjává, így nem különösebben meglepő, hogy a Titanic Fesztivál meglepetésfilmjének az író Norvég erdő című könyvének adaptációját választották.
Azt a keveset, amit innen, Káeurópából tudunk a japán társadalom jellegzetes problémáiról, számunkra is érthetően ragadja meg a Norvég erdő. Érzelmeikkel és azok hiányával küzdő fiatalok élnek és nem ritkán halnak meg saját kezük által, míg a ’60-es és ’70-es évek fordulóját átlépő ország lassan interkontinentális gazdasági szuperhatalommá válik. Erre az időszakra emlékszik vissza Anh Hung Tran (A zöld papaya illata, A riksás fiú az IMDb ajánlása a startvonalra) főhőse, Watanabe – arra az időszakra, amely minden ember életében egyszer eljön. Amikor elveszti minden álmát, ideáját, szexuális és lelki ártatlanságát.
Olykor úgy tűnik, a film elveszik az olykor mulattatóan obszcén, olykor egyszerűen kínos párbeszédek rengetegében, és hiába érezzük, hogy őszinte és mély, egyszerűen zavaró egy-egy jelenet az összkép szempontjából. Pedig sokkal jobban tette volna Hung Tran, ha azt az időt a valódi rengetegekben való elveszésekre szánta volna. A Norvég erdő ugyanis gyakran gyönyörűbb képeket vonultat fel egy ismeretterjesztő csatorna teljes természetfilmes blokkjánál, és ezek a lenyűgözően fényképezett jelenetek vitathatatlan erősségei a Norvég erdőnek, és katalizálják a kevés szereplő arcán és testén felgyülemlő érzéseket.
A film centruma egy kis csapat, húszas éveinek küszöbén álló japán fiatal, akik élik mindennapi életüket, mely szülők alig tűnnek fel, már nem a tanulás tölti ki mindennapjaikat, hanem első, munkával töltött éveik. A Norvég erdő azonban minden ezzel kapcsolatos dolog mellett elmegy, ahogy a főhős, Watanabe (Kenichi Matsuyama) is szinte szellemként sétál a film elején a tüntető diákok között, ügyet sem vetve rájuk. Legjobb barátjának öngyilkossága után szinte elmenekül szülővárosából, és csak annak gyerekkori barátja és egyben szerelme, Naoko (Rinko Kikuchi) rángatja ki érkezésével az olvasásból és magányos sétálgatásból álló életviteléből.
Vitathatatlan erőssége Anh Hung Tran rendezésének, hogy még akik nem kifejezetten ázsiai filmkultúrán szocializálódtak – igen, jelentkezem -, azok se érzik a játékidő nagy részében, hogy valami nehezen befogadható művészfilmen ülnek. Vannak ugyan kikerülhetetlenül nehéz pillanatok (a szereplők kúrásról való dialogizálásai rendszerint ide tartoznak, de Reiko Kirishima giccses gitározgatós-éneklős jelenete se volt kutya), de Matsuyama tekintete mégis tud annyira őszinte lenni, hogy érezzük: a Norvég erdő minden hőse a szerelemre vágyik. Olyanra és olyanoktól, akik nem képesek ezt megadni nekik. Így válik egy nehezen nedvesedő punci a szerelemre képtelenség allegóriájává – Naoko szenvedése pedig egy más által elrontott, végezete felé rohanó sors egy szakaszává.
Kikuchi és Matsuyama közös pillanatai talán a legerősebb részei a filmnek. Sétálnak a derékig érő fűben, a vakságig fehér hóban Naoko “szanatóriumában”. Néha szerelmet vallanak egymásnak, néha simán csak kiveri a lány a fiúnak, mégis, amikor Watanabe visszatér a városba, érezzük, sokkal őszintébb, sokkal valósabb minden, ami az érintetlen természet ölén történik. A tragédia ígyis elkerülhetetlen, s hiába igyekszik Watanabe levetni a felelősséget, elmosni a tenger partján annak morajlásával, amikor visszatér a városba, nem lephet meg minket utolsó különös mondata. Lehet kompromisszumok között élni – de boldogságban így ne is reménykedjünk.
Norwegian Wood trailer