Egyszer, mikor belecsavarodtunk egy “melyek a világ legnagyobb mindfuck filmjei” (pontosan idéztem a definíciót), a megnézendők shortlistjéig jutott el a Nothing. Mostanában sikerült pótolnom ezt a darabot, kétes eredménnyel: kattant egy film, az tuti, csak kicsit talán sok neki másfél óra.
A cím és a bevezetőben említett kritika természetesen nem azt jelenti, hogy ez a film konkrétan semmiről sem szól – a semmi sokkal inkább a helyszín mint a téma. A Nothing főszereplői (egy közös háztartásban élő szürke csinovnyik és szociofób pszichomókus) ugyanis annyira megelégelik a szerintük élhetetlenül rossz világot, hogy mindketten egyszerre kívánják, bárcsak eltűnne az egész a fenébe, aztán legnagyobb meglepetésükre ez be is következik. Eltűnnek a mindkét főszereplőt éppen elvinni készülő rendőrök (egyiküket a csaja ültette fel, miután a nevében sikkasztott, a másikat pedig egy kis cserkész lány vádolta zaklatással, amiért éppen hogy nem akart vele elidőzni), eltűnnek a házuk lebontása miatt felsorakozó munkások (akik azért jöttek, mert a ház egy autópálya két sávja között áll, köz- és önveszélyes módon), de tulajdonképpen minden más is, ami a ház kertkapuján kívülre esik. A minden helyén marad a nagy fehér, üres semmi. Ez a negyedórás felütés után a következő 75 perc pedig arról szól, hogyan lakják be hőseink a semmit.
Az ötlet kellőképpen idióta, a megvalósítás pláne, és belegondolva, hogy mennyire low budget lehet egy stúdióban, zöld háttér előtt, nulla speciális effektussal felvenni egy egész filmet, még a produceri megfontolás is okos. A rendező-író poszton a cyberpunk körökben ismert Vincenzo Natalit találjuk, akinek 1997-ben a Kocka első részét köszönhettük, majd 2002-ben ő rendezte a Cyphert is, storyboard rajzolóként pedig olyan produkciók felett bábáskodott, mint a Johnny Mnemonic vagy a kevésbé sci-fi de annál gótabb Beetlejuice. A főszereplők, akikből a helyzetből adódóan kettőnél több nem is lehet, a Kockában már egyszer párban játszó David Hewlett és Andrew Miller.
A film egyik fő pozitívuma abban rejlik, hogy egészen valószerűen ábrázolja ezt a lehetetlen helyzetet, vagyis olyan dolgot jutnak a karakterek eszébe, amire én is gondoltam közben, és amiket valószínűleg a legtöbbünk kipróbálna. A házat körülvevő nagy fehér semmit például először úgy közelítik meg, hogy feltételezik, lehet benne zuhanni vagy lebegni is. Miután kiderül, hogy a korábbi talaj szintjén egy nem látható, puha felület van, ami nem enged leesni, már bátrabban indulnak neki felderíteni a semmit. Ahogy nekivágnak a semminek, tárgyakat hagynak maguk mögött hosszú sorban, hogy a zéró tájékozódási pont miatt mégis legyen valami, ami mentén visszatalálnak a házhoz – ez is okosnak tűnik. Aztán ahogy rájönnek, hogy ezen a semmin kívül már tényleg nem találnak semmit, marad a belenyugvás, a videójátékozás és a semmi közepén dobolás. Csak idővel fedezik fel, hogy milyen meglepetéseket tartogathat még a képesség, ami a helyzetet hozta: az étel hiánya nem gond, mert eltüntetni az éhséget is tudják, csak úgy mint a rossz emlékeket és az érzéseket. Persze innen már csak egy lépés, hogy milyen könnyű így az öngyilkosság, vagy épp egy civakodás hevében egymásban kárt tenni…
Azt nem merném állítani, hogy kötelező darab, de egy pihent estén, mikor épp semmihez sem lenne kedved, agyreszelőnek kiváló. Mi a legrosszabb, ami történhet? Semmi.
Nothing trailer