Nem kezdem ott a sztorit, hogy ki is Neil Gaiman, aki ilyen tekintetben művelődésre szorul, az olvasson wikipédiát. Itt és most érjük be annyival, hogy az egyik legelképesztőbb tehetségű mesélő a világon – és itt a mese szónak fontos szerepe van. A leírásai, a történetvezetése, a karakterei, a párbeszédei mind annyira magával ragadóak, hogy egy könyvét sem forgattam még, amit csak úgy félre lehetett volna rakni, hogy közben valami más után nézzek. Először egy kölcsönkapott Smoke and Mirrors, majd a Good Omens fertőzött meg, aztán egy repülőtéri könyvesboltban találtam rá az American Gods “author’s preferred” változatára (ez a teljes regény újradolgozását jelenti, amikor az eredetileg a kiadói ukász következtében kinyesett részeket pakolják vissza a történet élvezhetőségének javára). A következő repülésem alkalmával eszembe jutott ez az extra változat, és szerencsére rá is akadtam a Neverwhere és a Stardust ilyen verzióira is. Úgyhogy megírási kronológia szerint éppen fordítva haladva értem el végül az eljére, a Stardusthoz.

A regény igazi különlegesség még a Gaiman-biográfián belül is. Más regényeiben is fel-feltűnik olykor karakter, aki valamilyen régi angolsággal szólal meg, de ez az egyetlen könyve, ami teljes egészében a tipikus kora-’90-es évek angol fantasy-jának nyelvén íródott. A nyelvezeten kívül viszont még a setting is tipikusan tündérmesés: egy kis faluban élő ifjú, aki kalandornak szegődik a szerelemért, majd sok megpróbáltatás után végül elnyeri a boldogságot. Ehhez pedig hozzájön mindaz a gaimani extra, ami beleoltja a sztoriba a gügyögnivaló aranyosságot, és azt a fajta végtelenül természetes humort, amitől olvadozva vigyorgunk a villamoson a reggeli tömegben, miközben a tekintetünk nem lát tovább a könyv papírjának szélénél.

Főhősünk, Tristan Thorn, a tündérföldet és az emberek világát elválasztó nagy fal melletti, stílszerűen Wall nevű faluban éli nem különösebben különleges életét, leszámítva, hogy lekezelt lúzerként kénytelen tengődni, miután rajta kívül mindenki tudja róla, hogy egy falon túli tündér nő és ember apja bakijából született, majd került egy mózeskosárban vissza a faluba. Tristan Thorn szerelmes, de a lány teljességel elérhetetlen álom csupán, így mikor mégis lehetőséget kap, hogy egy eszeveszett küldetéssel (hozzon el egy lehullott csillagot) megszerezze a kívánt kacsót, nyomban fel is kerekedik. A történet első csavara, hogy a hulló csillag nem más, mint egy másik, nem kevésbé szép lány, de hát a cél (és a szerelem) szent, így elindul vissza falujába, magával vonszolva a kevéssé együttműködő csillagot. A bonyodalmat az adja, hogy tündérföld különböző ügyeinek egymásra sikeredése folytán sokan vadásznak még az égből pottyan jövevényre, úgyhogy indul a kalamajka.

Tristan és a csillag útja során persze sok kalandba keveredik, a sztori kap még néhány geller erősségű bal kanyart és kavart, aztán a végére mindenkiről kiderül, hogy valójában nem is az, és mégis amaz, és nem úgy hanem, majd csinnadratta és happy end, és ezzel talán nem voltam spoiler, hiszen mégiscsak egy tündérmeséről van szó. Ami a film megítélése miatt fontos: a történet legfontosabb elemei az eredeti és hiteles karakterek, és az egész sztori – ha nem is kiszámíthatatlan csavarai, de legalábbis – folyamatossága és levezetése. Hogy mi marad ebből a filmre? Hiteles karakterek kilőve, a történet pedig szétzilálva, és végül adtak neki egy baromi hülye finálét, aminek már semmi köze az alapműhöz.

Alapjában véve megtarották a Stardust történetét, tehát a lényeg többé-kevésbé ugyanaz, de hogy miért kellett néhány olyan módosítást eszközölni, ami egyrészt nem különösebben érthető, de még hülyeség is, azt már nehezebb megemészteni. Nehéz lenne úgy példákat mondani, hogy valaki nem ismeri a filmet és a könyvet is, márpedig vagyok annyira szkeptikus, hogy ezek számát eléggé alacsonyra becsüljem. Maradjunk annyiban, hogy jó néhány karakter egy az egyben kimaradt (igaz nem főszereplők, de a legkedvesebb mellékszereplők: a batyus manus és a beszélő fa), másokat pedig teljesen eltorzítottak – a lehető legrosszabb irányba.

Konkrétan. Robert De Niro karaktere – indokolatlan is és hülyeség is. Vajon miért kell egy mesébe homo-viccet erőltetni? Passz. A másik Tristan anyja. A regény szerint ő egy olyan tündérnő, akinek egy csókjától báj alá kerül bármelyik pasi. Erre kapunk helyette egy ronda, ócska lotyót. Nem túl jó csere. De ami a legjobban fáj: A Fa. Könyörgöm, az a fa Tori Amos! Nem mellesleg ez az egyik legaranyosabb háttérsztorija a könyvnek. Tori Amos még akkor nézte a történet illusztrációit, mikor a próza el sem készült, és azt mondta, szeretne fa lenni, mire Gaiman azt mondta, rendben, akkor fát csinál belőle. Aztán Tori megírta a Horses című dalt, amiben azt énekli, hogy “But will you find me if Neil / Makes me a tree”, és aztán Neil tényleg fát csinált belőle: hát, ez a beszélő fa. A producer, a rendező, az egész produkciós vállalat legnagyobb gesztusa a regény felé az lehetett volna, ha benne hagyják a fát, és felkérik Tori Amost, hogy játssza el. Meghatódtam volna.

Egy szó mint száz, a film nem olyan rossz, mint lehetne, de ugyanez elmondható a jó irányába is. Kár érte. Bár utolsó szóként hozzáteszem, egy okot látok a bocsánatra: a Mirrormask mérföldmagas léce után Gaiman-adaptációt bevállalni eleve tökös meló. Hát, ez ilyenre sikerült.