A címben szereplő Pál Adrienn nem a főhősünk neve, hanem azé a gyerekkori baráté, akivel Piroska nagyon jóban volt az általánosban. Az egyik kartonon pillantja meg a nevet, mikor egy nap épp az újonnan érkezett betegeket regisztrálja az elfekvőben. Ugyan már évek óta még csak nem is gondolt Adriennre, de most egyszerre sok seb látszik felszakadni, így hát Piroska elhatározza… illetve ez túlzás, inkább csak ösztöneitől vezérelve keresni kezdi egykori barátnőjét. A régi osztálytársak és tanítók viszont mind másképp emlékeznek a kislányra, sőt valaki szerint nem is létezett. A több helyütt, és még a rendezőnő által is belső road-movie-nak definiált film abban az értelemben tényleg road-movie-ként működik, hogy főhősünk egy külső hatásra kiszakad halálunalmas alapállapotából, és egy – inkább mentális, bár olykor szó szerinti – úton kell végighaladnia ahhoz, hogy a belső rendje ismét helyreálljon.

Az úton persze sok furcsa emberrel találkozik, és elsősorban ez szolgáltat terepet Kocsis leheletfinom humorának, melyre igencsak szükség is van a film első felének dermesztő szenvtelensége és facsaró kórházszaga után. A rendezőnőt ezúttal is a sokéves rutinba már jócskán belefásult szereplők kitörési lehetőségei foglalkoztatják. Ehhez elengedhetetlen magának a rutinnak a részletes megfestése, ami a korábbi filmekből már ismerős lehet. A Szortírozott levelek Lajosa annyira megszokta az irányítószámokat, hogy képtelen elszakadni addigi pozíciójától, amikor áthelyezik az irodába. Egy másik rövidfilm (18 kép egy konzervgyári lány életéből), illetve az első nagyjátékfilm (Friss levegő) főhősei valahol mélyen ugyan érzik mindennapjaik keserűségét, ám nemhogy addig nem jutnak, hogy változtassanak rajta, de leginkább megfogalmazni sem képesek. Ugyanazzal a néma közönnyel szuszakolja Krisztina az uborkákat az üvegbe, mint amellyel Viola takarítja az aluljáró nyilvános WC-jét. A sorba kiválóan illik a túlsúlyos ápolónő is, aki csendesen falatozva figyeli egy gyönyörűen bizarr szoba képernyőin a betegek EKG-jeleit, majd gépszerűen viszi le a halottakat az alagsorba.

Az első kérdés, ami felmerülhetne a fenti filmek kapcsán: miért? Miért nem változnak meg a szereplők, miért nem érzik mindennapjaik céltalanságát? Hihető egyáltalán az ilyen mértékű fásultság? Kocsis hihetővé teszi a pótcselekvésekkel, melyek kivétel nélkül mindig elterelik főhősei figyelmét a saját helyzetükről. Lajos, hivatását kihasználva, mások életébe (leveleibe) kontárkodik bele; Krisztina krémpudingok fedeleit gyűjti, hogy nyerjen egy szoláriumot; Viola bordó tapétával és spraykollekciójával valóságos szentélynek rendezi be kis szobáját. Piroska pedig titokban eszik, nehogy élettársa megtudja, hogy ismét megszegte a diétát. Mikroküldetések ezek, és a rutinszerű teljesítésükből származó sikerélmény tartja életben a szereplőket. Mind közül még épp Piroska helyzete a legbiztatóbb, ő ugyanis az új cél érdekében kimaradozik a munkából, és új emberekkel ismerkedik meg. Változtat. És ha a néző úgy akarja, változik is. A film ebben nem segít, de a lehetőséget nyitva hagyja.

Pál Adrienn trailer