A Moziünnep egy olyan, lassan hagyománnyá váló kezdeményezés, ami igazán jó az őszben. 2009-ben hatodik alkalommal nézhettük meg kedvezőbb áron azt, ami kimaradt eddig az évben, illetve került sor premieres és premier előtti filmek vetítésére is. A premier előtti blokkban találtam rá Rebecca Miller új filmjére, a Pippa Lee négy élete című alkotásra, ami egyszerűen elvarázsolt. Pedig nem volt könnyű dolga.
A téma, melyet Arthur Miller lánya feldolgozott, nem tűnt első látásra túl vonzónak. Pippa Lee (Robin Wright Penn) ugyanis egy negyvenes háziasszony, aki midlife krízistől szenved nála jóval idősebb, sikeres férje és két kedves, tehetséges gyereke oldalán. Épp kiköltöztek New Yorkból egy csendesebb vidékre (a már jól ismert kisvárosi, elit és képmutató miliőbe), hogy az idősödő férj nyugalmat találjon. Neki persze nem kell a nyugalom, mert nem bírja kiereszteni kezei közül a tulajdonában lévő kiadó sorsát. Pippa pedig választhat a reggeli kocogás, a délutáni fazekas tanfolyam és az esti vacsorák prezentálásából elfoglaltságot. Természetesen halálra unja magát.
Ráadásul komolyabb problémák is adódnak. Pippa ugyanis alvajár. Ebben a félig valós, félig elképzelt, álom és ébrenlét közti állapotban zavarodottan tébláboló nő kétségbeesve keresi a megoldást a jelen problémáira. Aztán feltárulnak a múlt eseményei, rövid flashbackekben láthatjuk, hogy honnan indult és min ment keresztül ez a rendkívül unalmasnak tűnő, kirakatbaba személyiség. Ahogyan Pippával együtt, őszintén nézünk szembe a nő sorsával (azzal, hogy egész életét tehetséges, sikeres emberek árnyékában töltötte, idegbeteg anyja rátelepedett, házasságában bűntudatot, anyaságában sok problémát hordoz) értjük meg lassan vele együtt, hogy ki is ő, és hová, merre indulhat tovább.
A sztori nagyon rendben van. Látszik, hogy az író valóban képben van a hetvenes évek hippi művészkommunái, irodalmi élete és társadalmi változásai tárgyában. Abszolút hiteles képet tud festeni erről az időszakról. Türelemmel és nagy szeretettel nyúl főhősének figurájához, és nem tart sokáig az sem, hogy eziránt a sokat megélt, alapvetően jó szándéktól vezérelt asszony iránt rokonszenvet ébresszen a nézőben. A konfliktusok reálisak, a szereplők életszagúak, esendőek, néha ostobák, néha határozottan ellenszenvesek, de érthető, hogy mit miért csinálnak. A nagyon is emberi csetlés-botlást ráadásul bőven és passzentosan színezi a szerző humora, ami csúcspontját egy kis, animált jelenetben éri el, a bűntudat stafétájának átadásáról.
Pippa Lee négy élete trailer
A történet tényleg nagyon jó, de ami még ennél is jobb, az a szereposztás. A negyvenes korosztályból példának okáért felvonultatja összes kedvenc, gyönyörű dívámat. Az igencsak bevállalós Julianne Moore itt leszbi művésznőt, Monica Bellucci félőrült impresszáriót, Maria Bello speedfüggő családanyát alakít zseniálisan. A kicsit fiatalabb Winona Ryder formálja meg az érzelmileg labilis, áruló barátot, és kevésbé meggyőzően, de itt van Pippa, aki mindent visz. Robin Wright Penn ugyanis tényleg tökéletes. Érett szépségén átragyog valami nem egészen evilági, ami talán póz, talán igazi. Nem akarok elsiklani a férfiak felett sem. Keanu Reeves kívülálló, kissé komikus lázadóként hozza el Pippa számára a “megváltást” és az ébredést egy hosszú (fél)álomból. Reeves jó, pont annyit és úgy tesz bele a figurába, amennyit kell. Alan Arkin pedig méltósággal viszi végig a nem túl szimpatikus, de fontos idősödő férj szerepét.
Szép, pozitív és humánus film a Pippa Lee négy élete. Nem szájbarágós okoskodás, nem is nyálas romantikázás. Akinek idegen a téma és a nézőpont, annak is bátran ajánlom, mert megéri a nyitottságot.
Linkek: