A magyarországi premier hetében volt szerencsém látni a Pokoljárás című belga filmet, harmadmagammal, az Odeon moziban. Nem mondhatnám, hogy bemutatónak kijáró érdeklődés kísérte. Annyi azonban bizonyos, hogy hármunknak maradandó élményt nyújtott: egy súlyos mélyrepülést az ösztönök és a tudatalatti poklába.
Főszereplőnk egy középkorú bon vivant, az idősek otthona sztárja, aki szerelmes dalokkal turnézza végig a karácsonyi szezont, némi izgalmat csempészve a magányos öregek szürke hétköznapjaiba. Nem tudunk róla sokat, sem azt, hogy honnan jön, sem azt, hogy mik a céljai, vágyai, tervei. Nagyon laza és könnyed ecsettel festették karakterét. Annyit tudunk meg mindössze, hogy egy ütött-kopott furgonnal járja az országot, amiben benne van minden kincse, a gyermekkori fotók, a néhány kotta és a mikrofon a hangfalakkal. Megtudunk még valamit, talán az egyetlen dolgot, ami a történet szempontjából fontos, hogy gyönyörűen énekel, főként sanzonokat. Nem lehet igazából népszerű, talán kicsit szomorú és rezignált, hogy a siker nem érte utól, és valószínűleg nem is fogja soha.
Egy kétes kimenetelű előadás után találkozunk hősünkkel, amelyből megtudjuk, hogy énekével, előadásmódjával egészen mély hatást képes gyakorolni hallgatóira. A „rajongók” szó szerint a testükkel akarják visszatartani, amikor fellépés után a következő hakni állomásra igyekezne. Végül mégis elindul, de sok kellemetlen intermezzo után egy isten háta mögötti kis fogadóban köt ki, ahová a téli hideg és az éjszaka üldözik.
Egészen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az eleinte mogorva, később egészen barátságossá váló fogadóssal valami nagyon nincs rendben. A furgont természetesen nem lehet megjavítani, a hideg metsző, a helyzet majdhogynem kilátástalan. 
Közben valahogy már érezzük, hogy ez az egész helyzet és történés túlságosan abszurd.
Sorban felvonulnak a tudatalattit felkorbácsoló figurák: bolondok, törpék és a bohóc. Nem mennék bele a történet részletes taglalásába, túlságosan sok csavart vagy izgalmat nem rejt a forgatókönyv – nem az az erőssége. A gyanútlan, naiv és alapvetően jóindulatú főhős olyan bizarr eseményeknek lesz tanúja, amelyek a felszínen már-már mosolygásra késztetik a nézőt, mégis valahol mélyen feltárul bennünk a lélek jól berendezett, komfortos magánpokla. Szembe kell néznünk egészen belső és egészen saját félelmeinkkel és frusztrációinkkal. Főszereplőnk egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül, és mi vele éljük át a kiszolgáltatottság és megalázottság számtalan stációját.
A gonosz valahol ott bújkál a vidéki táj fái közt, az őrültek mosolyában, a szálló szekrényeiben, és szabadon garázdálkodik. Miközben végig tudtam, hogy ez így nem történhet meg, ennek az egésznek semmi értelme sincsen, azt is éreztem, hogy mégis minden igaz, mert igaz a félelem, a kétségbeesés, a menekülés önmagunk és mások őrülete elől.
Az alkotás nem kevés deviáns viselkedésformát felvonultat. Értő kezekkel nyúlt ezekhez a nagyon kényes témákhoz, és jót tett a merészség. Nem tartom kizártnak, hogy sokan képesek lesznek értékelni a film abszurd humorát, és akár hangosan felnevetnek majd egyes jeleneteknél, de nekem még mindig hidegrázás felidéznem.
A Pokoljárás valóban egy elképesztően sötét tónusú, zavarbaejtő utazás az emberi bűnök és félelmek labirintusában. A lezárás sem ad feloldozást, talán csak annyit próbál közölni, hogy soha nem szabad elsüllyedni saját bűneink mocsarában, mert senki nem fog kihúzni onnan. Még az sem, aki szeret.
Linkek: