Amikor megjelent a Punisher folytatásának trailere, amiben szuperkatona hősünk Static-X zakatolásra aprítja cafatokra ellenségeit, már tudni lehetett, hogy elég egyértelmű a célközönség: aki bírja a drilling actiont, és nincs ellenére, ha egy döngölős de buta akciófilmbe csepegtetnek némi gore fantáziát, annak be fog jönni; aki viszont művészfilmek előtt filozofálva szeret andalogni, azt rémálmaiban fogja kísérteni. Történet minimális van, akció a maximumon, agy nem kell hozzá, de legalább azt adja, amit ígért, leszámítva néhány stílszerűtlenül nyálas közjátékot.
A halálfejes igazságosztó történetének második epizódjában a képregény szerinti egyik legfőbb főgonosz jelenik meg, nevezetesen Jigsaw, a miszlikbe apírott arcú brutalizátor, akinek megismerjük születését, így világossá válik az is, miért akarja szétszedni antihősünket. Az arca ugyanis annak köszönhetően lesz olyan, mint egy macska kaparófája, mert a Punisher egy üvegdarálóban ráadta a gyújtást, a szerencsétlen pedig túlélte, de annyira pórul járt, hogy még a plasztikai sebész sem tudott segíteni rajta (nem is élte túl az első tükröt). Innentől kezdve a sztori eléggé egyenes vonalon mozog: a Punisher egy erkölcsi bukkanót leszámítva (mint hogy egy rosszul irányzott golyózáporból kijutott egy FBI ügynöknek is) halad tovább a gonoszok módszeres elpusztításával; a nagyon gonosz ellenség pedig elmebeteg testvérével karöltve indul neki, hogy kinyírja a rögtönítélő bíróságként működő halálfejest. Mindeközben egy jó nagy rakás ember hullik el kitörött nyakkal, szitává lőve, lerobbant fejjel, leváló végtagokkal, bár azért nincs ez túlmisztifikálva, a legtöbbet csak simán agyoncsapják vagy -puffantják.
Gondolom ennyiből nem úgy hangzik, hogy ez az év legkihagyhatatlanabb filmje, pedig vannak olyan tulajdonságai, amik miatt tényleg baromi jó. Az első és talán legfontosabb, hogy hű a képregényhez, és sokkal inkább hű, mint az első rész volt. Persze a 2004-es adaptáció jól szerepelt, mert volt benne Travolta és sármos főhős, most meg csak egy ronda szörny, egy rakás vér és egy nyakig kommandós szerkóba öltözött katona van, mégis ez utóbbiak sokkal közelebb állnak az eredeti rajzolt figurákhoz, mint ahogy azt öt éve filmre vitték. A Punishernek nincsenek szuperképességei, nem tud varázsolni, egyszerűen “csak” a világ legprofibb katonája, akinek az ökle nem leüt valakit, hanem belemorzsolja a homlokát az agyába. A golyók sem azért nem fognak rajta, mert a titánium testéről lepattan az ólom, hanem mert van annyi esze, hogy ha egyszemélyes háborúba fog, akkor bokától állcsúcsig golyóálló felszerelés van rajta. Nem mondom, hogy egy agyas film ez, de nagyon bele se lehet kötni, mert a pasas annyira brutál és hibátlanul helyezi el az összes ütését, hogy ez ellen tényleg keveset tudna tenni egy kisebbfajta sereg. Ráadásul az acélkesztyűben leosztott pofonok fejre gyakorolt hatásában, jobban belegodnolva, van ráció, és ezzel valóságosabb, mint a legtöbb akciófilm. Az más kérdés, hogy ettől kap az egész egy gore ízt, de szerintem jót tesz ez neki, és még stílusgyakorlatnak is érdekes.
A következő pozitívum a zene. Ha valamire jól lehet ilyen szélesvásznú bunyókat és golyózáporokat koreografálni, az a takkos, zúzós, lehetőleg ipari beütésű metál – és lőn. A soundracken olyan nevek sorakoznak, mint Rob Zombie, Static-X, Slipknot, Hatebreed, de az elektronikusabb vonalról akad Justice és Pendulum is. A számok pedig végig támogatják és együtt lüktetnek a vizualitással: az egész film olyan, mintha a súlyos gitárra menetelne az akció, és ezt a főhős belőtt sérójától, a szakadó-robbanó testrészeken át a gonoszok maszkjáig minden támogatja, de még a plakát is úgy néz ki, mintha üvöltene a hátterében a zene.
Punisher: War Zone trailer
Ami a negatívumok listájának magas listavezetője, az a nyálas, érzelmes betétek irreális hangsúlya. Kíméletlen főhősünk ugyanis a családja halála okán látott neki a népírtásnak, és minden alkalommal, mikor ez eszébe jut (pl. az a bizonyos véletlenül lepuffantott rendőr esete, majd annak családjával való találkozás) előtör belőle a nyafogás, és nekiáll hisztériázni, sírni, szomorkodni. Világos, hogy ez mélységet és emberséget kölcsönöz a karakternek, de a film egészébe kicsit sem kalppol. Vagy mondhatnám úgyis, hogy aki egy ilyen darálós akciófilmre ül be, az biztos, hogy nem kíváncsi a rinyálásra. Hasonlóan stílusbeli glitch, hogy a végső összecsapás jelenetében a lekötözött túszok, a ronda főgonosz és a betoppanó szuperhős túlságosan is teátrális együtteséről kapásból a Maszk jutott eszembe, ami mérsékelten tett jót a hatásnak, de az első pisztolydörrentéstől oldódik itt is a feszültség. Ezen kívül, ami negatív van még, a már említett nem éppen észlény sztori, de ami azt illeti, ezt sem az eredeti képregény, sem a megcélzott formátum nem követeli meg, úgyhogy maximum azt mondhatjuk, “ez egy ilyen film”. Így lesz összességében az értékelés a maga nemében egy jó négyötöd, de úgy egyébként is egy erős hármas.
Linkek: