A hozzáállasom az életrajzi filmekhez, amelyekben ráadásul énekelnek is, finoman fogalmazva sem pozitív. Például igen erős ráhatásnak kellett érvényesülnie ahhoz, hogy én megnézzem az Evita-filmet, ami tudom, hogy más, mert az echte musical-film, de mégis nekem ezek valahogy egyfelé sorolódtak. Most viszont különösebb szarakodás nélkül beadtam a derekam a La Môme-nak (Magyarorszagon Piaf címen volt a premierje múlt héten), amiben azért nagy szerepe volt annak is, hogy úgysem voltam még Londonban moziban, gondoltam, kipróbálom.

A film az elejétől a végéig meglepetés, vagy úgy is mondhatnám, nem gondoltam, hogy ez ilyen lesz. Ez viszont főként abból a személyes kultúrbunkóságomból fakad, hogy nem ismertem Edith Piaf életútját, és nem tudtam, hogy ennyire durva dolgokat élt meg. A sztori egy kolduló, tengődő, félbolond anyánál és egy frontrol hazatérő apánál kezdődik, akik után a kislány egy bordélyba kerül, ahol néhány kurva neveli fel, mint szemük fényét. Aztán megint fordul a sztori, irány a vándorcirkusz, amit nehány év múlva ismét az utca követ. A következö érdemi ugrás után pedig jön a derült égből, és egy pocakos bártulajdonos (Gérard Depardieu) az utcáról a porondra emeli a tehetséget. Innentől nagyjaból lineáris a sztori a dívává válásig, már ha leszámítjuk, hogy Piaf minden egyes alkalommal, amikor már azt gondolhatta volna, hogy az élete sínen van, elvesztette azt, aki éppen a legközelebb állt hozzá.

A film elbeszélése folyamatosan rádob egy lapáttal a cselekményre, ugyanis folyton ugrálunk az időben, többé-kevésbé három síkon haladva, ezek: a fő szál (vagyis az életút elölről elmesélve), a sztárság (annak minden allűrjével, alkoholizmusával és mocskával) és az utolsó évek (leépülés, magány, halál). Az ugrásokat nyomon követik a feliratokban megjelenő évszámok, így mindig pontosan tudjuk, hogy hol tartunk, és értjük a karakterek változásait. Egyetlen dolog nem változik mindvégig, és ez adja a film egyik legnagyobb erejét: a néha kényelmetlenül erős őszinteség. Ugyanolyan hitelességgel (ami persze kérdéses, mert tovabbra sem ismerem a Piaf-biográfiát, de mondjuk, hogy hiszek a filmnek) számol be a pozitív dolgokról, mint ahogy a dívához illő fennköltségről, ami nem ritkán csap át mérhetetlen lekezelésbe. Na, meg ott van a végletes deviancia, ami szintén végigkíséri Piaf életét alkoholizmustól, a gyógyszerfüggőségen át a heroinig, és ha valamire, akkor arra biztos nem számítottam volna, hogy ez a francia hölgyemény jóformán lekörözi Jim Morrisont.

Egyeb apróságok. A fényképezes helyenként elképesztően fantasztikus, de végig minimum nagyon jó a beállítasokkal együtt. A film egyik legdurvabb jelenete az a transition (editing by Richard Marizy), amikor a zokogó, megszolalni nem tudó Piaf a lakásának folyosójáról egyenesen a színpadra érkezik meg. A kosztümök pedig szintén abszolút klappolnak, itt kiemelhető például a bebaszva kocsikázós jelenetben megvillantott pin-up csajok, akik mintha egy plakátról léptek volna le. A koronát pedig a filmre a maszkmester és a főszereplő játéka teszik fel, amelyek közül az első valami hihetetlen profin (megkockáztatom, hogy karakter-öregítésben korszakalkotó módon) kezeli az arcot, Marion Cotillard pedig úgy húzza magára ezt a szerepet, ahogy egyrészt soha senki nem várta volna tőle, masrészt pedig ahogy valószínűleg senki más nem lenne képes. És akkor ezen a ponton megy egy virág a castingot intéző Olivier Carbone öltözőjébe is.

Értékelés? Kapjon ez a film legjobb make-up/maszk, legjobb főszereplő és legjobb vágás kategóriadíjakat sok filmfesztiválon, és akkor elégedett leszek. Pont az Oscart vonom talán vissza, mert illúzióim nincsenek, és különben is: “szimpátiaszavazás” – ahogy a Beteg Fiú mondaná.

Link: imdb oldal