Sok jó vagy egészen kiváló filmben láttam már Sean Pennt, de az olasz Paolo Sorrentino által rendezett Helyben vagyunk (This Must Be the Place) valami egészen különleges alkotás, a felszínen rendkívül szórakoztató, a mélyben pedig többfenekű, szövevényes és fájdalmas mese. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ennyire maradandó és komplex élményt nyújtó alkotást, Penn pedig egyszerűen telitalálat a kiöregedett, önváddal küzdő, de gyermekségben ragadt, unatkozó, de az élet kihívásaira mégis reagálni tudó ex-rocksztár, Cheyenne szerepében – látszik, hogy kifejezetten rá írták.

Ha Cheyenne-t akarjuk elképzelni, vegyük, mondjuk Robert Smith legextrémebb külsejét, tegyük hozzá Ozzy infantilis (ex-)junkie viselkedését és fűszerezzük meg a new wave kultfigura David Byrne világlátásával: nagyjából így kaphatjuk meg a teljes képet. Byrne egyébként személyesen is részt vett a produkció létrejöttében, sőt régi zenekara, a Talking Heads egyik dalából kölcsönözték az eredeti, angol címet. Ha már képzeletünkben meg is jelent Cheyenne figurája, még mindig fogalmunk sem lehet arról, mi vár erre a furán életképtelennek tűnő, a mindennapok világából minden aspektusában kilógó emberre ebben az atipikus road movie-ban.

Cheyenne unalmas elvonultságban éldegél tűzoltó feleségével (a rövidke jelenlétével is meggyőző Frances McDormand), lelki támaszt és ösztönzést nyújt egy tüskés gótlánynak, egyengeti tőzsdei befektetéseit, egyszerre kisfiús és rendkívül cinikus viselkedésével elüldözi maga körül azokat, akik a visszatérésével zrikálják, szakmai tanácsot vagy anyagi támogatást várnának tőle. Aztán egy napon meghal az apja, s ő szokásához híven, egykedvű beletörődéssel veszi tudomásul a megváltoztathatatlant, de amit a rég elhagyott családjánál talál (egész konkrétan az apja naplóját, melyet a holokauszt-túlélő férfi auschwitzi kínzója felkutatásának szentelt), kimozdítja az addigi életéből és végletesen abszurd utazásra készteti.

A naplóval kezdődik ugyanis a gyermeki lelkű, a repüléstől rettegő, emberi kapcsolataiban finoman szólva is kihívásokkal küzdő főhős megváltó találkozásokkal szegélyezett, bizarr hajtóvadászata a vénséges náci háborús bűnös nyomában. Miközben Cheyenne-nek rá kell jönnie, hogy mennyire hasonlít ortodox zsidó apjához, akivel fiatalon egyáltalán nem találta meg a közös szót, az utazás során, felelősséget vállalva önmagáért és céljaiért, felelős döntéseket hozva, visszavonhatatlanul felnőtté válik, kilép az álmok (avagy a cinikus, kiégett nihilizmus) világából egy élesebb kontúrokkal rajzolt, de egyáltalán nem érdektelen valóságba.

A néző egy elképesztő tempójú személyiségfejlődés tanúja lehet, de ennél sokkal többről van szó. Bőven van ok a nevetésre is, míg Cheyenne végigküzdi magát az élet számára ismeretlen tájain, de néha összeszorul a gyomor, bepárásodnak a szemek, s legszebb az egészben az, hogy a végére mégis valami kellemes emberi melegség marad. A történet a csavaros lezárás után is tovább pergett a fejemben, megérintett érzelmileg és intellektuálisan is. Az pedig, ahogyan Penn életre keltette Cheyenne ellentmondásos alakját, elmaradhatatlan kerekes bőröndjével, lökött hajával, cinikusan ártatlan bölcsességeivel, végtelen naivitásával és kiégettségével, maradandó karaktert adott a filmtörténetnek. S akkor még semmit sem mondtam a zenéről, amiért már önmagában is figyelemre érdemes a Helyben vagyunk.

This Must Be The Place trailer