Évtizedeken átívelő kritika a még napjainkban is legnézettebb autóverseny-sorozatok közé tartozó Forma-1-gyel szemben, hogy úgy dőlnek el tized- és századmásodperceken világbajnokságok, hogy szinte mindegy, ki ül a volán mögött. Az elképesztő sebességgel és gyorsulással bíró áramvonalas autócsodák, a mérnökök, a nem egyszer aerodinamikai csúcstechnológia mögött a versenyző szinte eltűnik. Talán van ebben valami, ha megpróbálunk felidézni az immár 62. szezonjának végén járó sportág történetéből az ezernyi pilóta közül többet, mint amennyit két kezünkön meg tudunk számolni. De az biztos, hogy ebben a szűk körben, az emlékek homályából hamar előtűnne egy név – Ayrton Senna. Még akár úgy is, mint esetemben, hogy sajnos már nem láthattam versenyezni.

A Sundance filmfesztiválon közönségdíjas Senna nehezen érthető okokból, talán csak műfajából adódóan nálunk elkerülte a mozikat, és csak DVD- és Blu-Ray-premiert ért meg szeptember közepén. Doksit moziban bemutatni igencsak meleg pálya, a művészmozikon túl ritkán merészkednek forgalmazók, ha ilyenről van szó, noha a Titanic Filmfesztiválon is évről évre előkerülnek olyan darabok – Under Great White Northern Lights, Cure For Pain – amelyek minőségi rendezésükkel, lényeglátó és -kiemelő struktúrájukkal simán megérdemelnének némi kockázatvállalást. A BAFTA-díjas Asif Kapadia rendezésére kétszeresen áll ez, hiszen egy olyan országban, ahol Palik Laci és a “Gyula” aranyköpéseire nem is egy Facebookos alkalmazás van, és egy időben a Fradi-Újpest szembenálláshoz hasonló volt a Ferrarisok és McLarenesek ellentéte, nos, ott talán megérte volna mozikba vinni a valaha volt legjobb Forma-1 témájú dokumentumfilmet.

Nem csupán a nosztalgia miatt. Bár az is igaz, hogy a Michael Schumacher előtti Forma-1 legerősebben megőrzött és tisztelt figurája sok magyar számára a címbeli brazil fiatalember, aki tízéves pályafutása során olyan értékeket mutatott fel, amelyeket szerintem azóta is sokan keresnek hiába a sorozatban. Nem csupán erős vallásosságára gondolok, a legveszélyesebb kanyarokban és versenyszituációkban se megrendülő hitére, melyről szinte minden munka- és versenytársának megvolt a véleménye. Nem csupán arra, hogy hozzá hasonló egyéniséget, karizmát ritkán látni a paddockban. A Senna mint film legfőbb célja érezhetően az, hogy a három világbajnoki címen, a féltucat mindmáig (!) megdöntetlen rekordon túl megmutassa azt az embert, akinek koporsóját egy körmenetben végighordozva a brazil utcákon emberek százezrei, sőt, milliók figyelték sírva az utcákon, reményvesztetten. Akinek halála egy sokat szenvedett, kevés örömet látó nép számára óriási nemzeti trauma volt. Halálával egy olyan embert vesztett el Brazília, aki minden sikerével reményt adott a riói szegénynegyedek gyerekeinek, a társadalmi szakadék nehezebbik oldalán élő embereknek. Az említett körmenet – nem hinném, hogy ez spoiler lenne – a film legerősebb archív anyagainak egyike, és nehéz nem időutazóvá válni egy pillanatra, nehéz nem átérezni a fájdalmat.

Főleg azért, mert Kapadia meglepően jó minőségű archív felvételek, több legendás sportágközeli újságíró és sporttárs segítségével, lényegében low budget módszerekkel éri el, hogy Ayrton Senna történetében  meglássuk a sötét oldalt, a mélyen vallásos fiú elveinek harcát, amikor kiéleződik pályafutásának legnagyobb ellenfelével, saját csapattársával, Alain Prosttal való küzdelme. Vagy amikor nyilvánvaló sportpolitikai okokból az 1989-es szezon utolsó futamán egy vitatható incidens után elvágják előtte a bajnoki címhez vezető utat. Vagy akkor, amikor a karrierje jelentős szakaszában gyenge autókat is pole pozícióig vezető Sennában is felmerül, hogy ellenfelei szabálytalan autókkal szerzik meg előtte a győzelmet.

Már jó ideje nem követem a Forma-1-et. Nem mondanám, hogy kinőttem belőle vagy már untatna – egyszerűen elfogytak az én hőseim, azok a pilóták, akik a szívemhez nőttek. Még ha éppenséggel utáltam is őket, mint Michael Schumachert, aki egyébként a sorozat történetének legeredményesebb és fénykorában talán legjobb versenyzője. Az ő csúcs felé tartó útja 1994-ben kezdődött, egy éra végén és kezdetén, egy olyan versenyző halála után, akiről egy Ron Dennis kamerák előtt is csak könnyek közt tud beszélni, hiszen ő tudta legjobban, hogy azon a május elsején nem csupán egy kollégát és egy barátot vesztett el, hanem egy született győztest. Asif Kapadia keveset mutat meg a honnanból, és még kevesebbet az azutánból: a Beyond Speed and Sound alcímű munkája csak a bajnokot mutatja meg, azt viszont teljes valójában, nem csupán a sportág kedvelői számára érthetően és átélhetően.