Valószínűleg kevés ember mondhatja el magáról Hollywoodban, hogy karrierje során ugyanolyan jól el tudott játszani egy kultikus Marvel-szuperhőst, mint egy népszerűségmániás, félőrült médiajunkie-t, de Robert Downie Jr. megcsinálta, és sorra gyűjtögeti a skalpokat tovább. Most éppen egyszemélyes operettet írt neki Guy Ritchie: kedvenc Vasemberem lubickol Sherlock Holmes szerepében, a történet néha döccen, de azért igazi blockbustert kaptunk.
Jon Favreau már megrendezte a maga Robert Downey Junior-moziját: a Vasemberben tulajdonképpen minden és mindenki főszereplőnk alá és kedvéért játszott, hogy a Tony Stark-saga (lélektelen fegyvergyárosból érző szívű acélhős) minél gyönyörűbb díszletet kapjon. Ennek köszönhetően a végeredmény a Marvel-képregények feldolgozásai között a legjobbak egyike, ha nem a legjobb. S most valahogy úgy érzem, hogy Guy Ritchie, aki Tarantinoval ellentétben még nem biztos, hogy kiérdemelte az “isteni” jelzőt, megpróbált valahogy ebbe az irányba elmenni rendezése során. Alapvetően ezzel nincs is semmi gond.
Viszont Ritchie ilyen monumentálisat még érezhetően nem rendezett, vagy pedig a stáb jópár tagjának kéne a kezére csapni, mert a Sherlock Holmes, mint film csak részleteiben lett zseniális, összességében széttart, és hiányérzetet hagy a nézőben. Favreau kevésre vállalkozott, de azt a keveset csúcsra pörgette, mint Tony Stark új Aston Martinjának sebességmérőjét. Ritchie viszont akart egy kicsit Ritchie is lenni, egy kicsit David Fincher is lenni (vagyis nem szokványos klasszikusok után egy igazi, Oscar-jelölt hollywoodi klasszikust készíteni), meg még Isten tudja, mi minden. Az a furcsa, hogy ezek így működnek is jelenet szinten, de maga a film… hát, nem hozza meg a katarzist. Tetszett, vigyorogtam a végén, amikor mentünk ki moziból, de nem értettem, miért nem éreztem azt, mint a Benjamin Button különös élete, vagy a Trópusi vihar végén.
Holmes nyomozása Lord Blackwood után (Mark Strong, a Spíler Archie-ja igazi ellenhős: karizmatikus és kígyójellemű, igazi élmény volt, amikor feltűnt a színen) nagyon döcögős – a történet alapvetően jól van megírva, mégsem adagolták jól. Holmes néha elhadar 22 körülményt, amiből rájön 36 megoldásra, aztán jön egy kis Ritchie-s akció, egy kis átvezetés, némi romantika Irene Adlerrel, Holmes plátói(?) szerelmével, egy kis stílusos bökdösődés a meglepően visszafogott, de így is nagy kópé Jude Law Watsonával. Aztán Holmes megint elhadarja a nyomozása állását, a néző meg vagy néz, hogy “Akkor én hülye vagyok?” vagy “Jó, de ez így nem egy bűnügyi film.” Hát bizony, tényleg nem az.
De hogy ne csak rosszmájúskodjak, tulajdonképpen minden szereplő a maga szintjén jó alakítást nyújt (Downey Jr. kivételével, ő szokás szerint zseniális), Rachel McAdams és Kelly Reilly is, utóbbi Jude Law menyasszonya lenne. Apropó, Law: rengeteg helyen olvastam, hogy a Sherlock Holmest buddy movieként fogják fel, és el is fogadnám, ha Law igazi partnerként funkcionálna, nem csak egy vicces, bajszos emberként. Így viszont én nem érzem annyira ezt a buddy movie-vonalat, Law így is bőven elég a sziporkázó Downey Jr. mellett.
Egészen a legelső bunyó végéig azt hittem, klasszikus Ritchie-filmet kapok. Nem így lett. Bár a végeredményért ejtek pár könnycseppet, a tulajdonképpen jól sikerült Sherlock Holmes-feldolgozás Ritchie megoldásában olyan film lett, ami nemcsak lezáratlan vége miatt kiált egy rendes folytatásért.
Sherlock Holmes trailer