Az ausztrál Adelaide városának egy pusztuló, romantika mentes külvárosi telepén él a koravén, szeretetteljes, de nevelésre képtelen anya, és annak három fia. Egy nap az anya rádöbben, hogy a szomszéd, miközben a srácokra vigyázott, stikában kicsit molesztálta is őket, akik látszólag nem nagyon csinálnak ebből gondot, inkább egykedvűen tűrnek, mintha mindez az élet természetes velejárója lenne. Bár az anya a maga módján bosszút áll, valójában nincs senki, aki ténylegesen megoldaná a helyzetet, így a szegény család végleg összeomlani látszik. Ekkor bukkan fel John Bunting (Daniel Henshall), aki azonnal védelmébe veszi a családot. John első látásra egy szeretnivaló mackós, szakállas ürge, jószívű, megnyerő és karizmatikus. Valójában a sztoikus nyugalom, a folytonos cinkos mosoly és a látványos segítőkészség mögött egy rideg, számító szociopata. Ekkor még senki nem tudja, hogy a családnak segítő és a közösség élére álló férfi később harmadmagával Ausztrália legdurvább sorozatgyilkosaként válik ismertté.

A történet fokozatosan bontja ki John karakterét. A férfi először belopja magát mindenki szívébe: kialakít egy centrális helyet a gyülekezőkre, ahol közösségi fórumként az a néhány összetartó, csüggedt környékbeli végre őszintén, egy emberként öntheti ki a haragját. Közben fokozatosan az említett család tagjává válik, a gyerekek lassan felnéznek rá, főleg a középső fiú, a csöndes és fura Jamie (Lucas Pittaway), aki az addig látszólag érzelemmentes személyiségét feladva hirtelen apát, egy követendő példát kezd látni a férfiban. John pedig gyorsan felismeri, hogy kivel kell a legtöbbet foglalkoznia, és melyek a család azon pontjai, ahol érdemes bizalmat ébresztenie. A közösség gondolatait tettekké formálja, és önbíráskodóként megkezdi a köznyék megtisztítását a “mocsoktól”, vagyis a melegektől, narkósoktól, pedofiloktól, valójában bárki áldozata lehet a düh vezérelte zavaros eszméknek.

Idővel megmutatkozik John igazi arca, Justin Kurzel rendező pedig csak egy ideig árnyalja a képet, hogy végül a pofánkba nyomja a rideg, kompromisszummentes valóságot. Szerencsére (a maga abszurd értelmében) egészen egészséges adag jut a kihagyhatatlan brutalitásból, a legjobb pillanatokkor és helyekre beillesztve. Az alkotók ügyesen rájöttek, hogy a film úgy fog igazán jól működni, ha előbb mesélnek a környezetről, ahol John tevékenykedett, amire hatással volt, és bizonyos szempontból segítette őt. Így ahelyett, hogy minden erejükkel az ő karakterére fókuszáltak volna, inkább fogták a miliőt, az előzményeket, a mellékszereplőket, és mindnek adtak kellő teret és időt. Így egyszerre több szál van, ennek köszönhetően kicsit jobban megértjük a motivációkat, ráadásul a film szempontjából sokkal érdekesebb az a fejlődési folyamat, ahogy eljutunk a tettekhez, és ahogy a környékbeliek szép lassan önkéntelenül is cinkostársakká válnak, és már nincs visszaút.

Shaun Grant forgatókönyve rendkívül ügyesen felépített az olyan érdekes, párhuzamosan futó konfliktusokkal, mint az anya őrlődése, ahogy idővel átlátja a már menthetetlen helyzetet, és elhatalmasodik benne a mély, kínzó felismerés, hogy kit, mit engedett a házába. Mellette Justin Kurzel rendezése egyszerű, lényegre törő, néhol egészen dokumentarista, és végig piszok keményen egyensúlyoz, hogy mindenből éppen csak eleget mutasson. Érdemes még megemlíteni Jed Kurzel meglehetősen komplex, baljós aláfestő zenéjét, ami egyben az első filmzenei debütálása, és külön album formájában is elérhető. A legtöbbet azonban a színészek teszik, s bár a mellékszereplőkre sincs különösebben panasz, az említett erények mellett egyértelműen John és Jamie beteges, groteszk kapcsolatának lehengerlő megformálása teszi igazán zseniálissá a Snowtown-t.

Snowtown trailer