Nem hiszem, hogy Philip K. Dick csapkodta volna a térdét örömében, ha még az életében kreált volna a Helyreigazító Csoport című novellájából egy mézédes szerelmi történetet az elsőfilmes George Nolfi. A Sorsügynökségben van egy kevés az Eredet komplexitásából és a Forráskód rejtőző szépségéből, de filmként sajnos olyan, mint egy regény, amiből csak egy novellányit írt meg a szerzője.
Amióta csak Ridley Scott megrendezte 1982-ben a Blade Runnert, szinte nem múlik el úgy év Hollywoodban, hogy valamilyen híres-hírhedt rendező ne ügyködne éppen fejlődése valamilyen szakaszában egy Philip K. Dick-filmadaptáción. Érthető és jó okkal teszik: kevés csábítóbb dolog van egy jó történetet elmesélő forgatókönyvnél, Dick papa elmeszüleményeiről pedig tucatnyi ízben is megállapíthatták a Kultblog olvasói is, még napjainkban is különös és lenyűgöző dimenziók tűnnek fel bennük. Ugyanakkor az is tény, hogy hiába egy Scott-féle Blade Runner, egy Verhoeven-rendezte Total Recall, vagy egy Spielberg keze alatt 300 millió dollár fölött tejelő Minority Report, 2002 óta csak csúfos bukás járt bárkinek, aki hozzányúlt az álmodozó androidokról fantáziáló szerző ambróziát és mérget egyaránt rejtő világához. Az A Scanner Darkly ugyan elég nyomasztó és briliáns vizuális megoldásai által újszerű élmény volt, de a pozitívumok sora itt ki is fújt; a Paycheck egy szög volt John Woo amerikai karrierjének koporsójába; és Nicholas Cage a Nexttel csak folytatta a ’90-es évek Oscar-díja és szupersztár-volta utáni bázisugrását a B-kategória felé.
A jövő sem tűnik csendesnek (a King of the Elves a Walt Disney (!) mancsai közé került, Michel Gondry pedig nem kisebb feladattal, mint az Ubik celluloidra vitelével barátkozik), de most a lényeg a jelen. Ebben pedig éppen egy elsőfilmes rendező küzd az ismertetett hagyatékkal – nem sok jót ígér, ugye? A Sorsügynökség (The Adjustment Bureau) bizonyos értelemben nem is jó film. Ahhoz képest, hogy George Nolfi inkább forgatókönyvíróként ténykedett eddig, Matt Damon és Emily Blunt kalandja egyszerűen biceg: olyan dolgokat ugrik át a Bourne-ultimátumon és az Ocean’s Twelve szkriptjein dolgozó direktor, amelyeket egyszerűen nem tehetsz meg egy komolyan vett történet esetében.
David Norris (Damon) nehéz sorsú gyerekként felnőve apja álmainak nyomdokaiba lép, és New York állam szenátori tisztségéig jut már 24 évesen, amikor is jó nagy gellert kap karrierje egy seggmutogatós kép miatt. Eddig akár egy Judd Apatow-komédia is lehetne a Sorsügynökség, azonban egy férfi mosdóban elrejtőző Emily nevű lánnyal (Blunt) való véletlen találkozás után nemcsak Norris élete vesz gyökeres fordulatot, de a történet is felszikrázik. A szokásos, kissé teszetosza, de jószándékú srác figuráját már csípőből hozó Damon és a “next door girl” és titokzatos idegen elegyét mutató Blunt között működik a kémia: amilyen keveset tudnak együtt a vásznon lenni, annyira hihető párost alkotnak, akik a történet minden, szinte világszintű ellenmozgása ellenére se mondanak le egymásról.
Talán ez is a történet egyik baja. A Sorsügynökség, mivel jelentős időt tölt a címében jelölt különös szervezet egyébként tényleg érdekfeszítő és nagyszerűen tálalt bemutatásával, a szerelmi szállal úgy bánik, mintha a nézőnek egy első találkozásból, egy első randevúból és első csókból a teljes és hihető szerelmi mikrokozmoszt kéne összeraknia. Egy igazi szerelem azonban éppen apró-cseprő gesztusaitól, kis ügyeitől és elsőre lényegtelennek tűnő small talk-jaitól válik különlegessé – ezekre azonban a Sorsügynökségben nincs idő, mivel hol Richardson ügynök (a mellékszerepében el sem férő John Slattery), hol Thompson ügynök (a jóval homályosabb és rettegett karakterét nem teljesen kitöltő Terence Stamp) igyekszik véghezvinni a titokzatos, minden emberi sorsot író Chairman akaratát. Azt, hogy David és Emily nem lehetnek együtt – az emberiség érdekében.
Noha az eddig leírtaknál is jóval többet rejt a történet, valahogy mégis érződik az egész alkotáson annak lenyűgöző mivolta ellenére, hogy egyszerűen agyon van vágva a film az elejétől a végéig. Egy órába és negyven-valamennyi percbe mindössze az alaphelyzet tisztességes bemutatása, a karakterek korrekt felskiccelése és egy cselekmény épphogy megálló váza jut – így az apróságokban kell keresnünk a vigaszt. Anthony Mackey a jószándékú, de társaihoz hasonlóan rejtélyes Mitchell ügynök szerepében kiemelkedően szerethető figura; a nagy üldözések közepette is élő és virágzó Washington egy szuper díszlet; és úgy általában, olyan csillagpontokba rendeződik negyedóránként a Sorsügynökség, hogy csak azon bosszankodunk a végén, hogy átgondoltabb rendezéssel egy évekig emlegetett filmet jegyezhetett volna George Nolfi. Így csak egy kellemes élményt tehetünk el magunknak 2011-re. Háromnegyed.
Sorsügynökség / The Adjustment Bureau trailer