George Lucas és Steven Spielberg állítólag egy Mauin nyélbe ütött homokozás közben találta ki, hogy kellene csinálni olyan faszit, aki kúlabb, mint James Bond, és még esze is van. Ebből lett Indiana Jones. A 19 év után született folytatás pont olyan, mint az előzményei: hősünk ugyan idősebb és bölcsebb, de a golyók pont ugyanúgy nem fognak rajta, és easy módban tolja végig a játékot.
Az Indiana Jones franchise-t nagyjából azért szereti az ember, mint a Bondokat, a Bourne-öket vagy Tom Clancy hidegháborús hőseit. Igaz, hogy pont úgy élnek túl mindent, mint a zsé kategóriás akciófilmek sztárjai, de van annyi személyes varázsuk és eszük, hogy ahelyett, hogy a karfába karmolnánk az eszetlenségtől, popcornba markolva szurkolunk, és igazán nem várunk el többet a szórakoztatásnál. Erre a sablonra húzták fel anno az Indiana sorozatot is (aminek eredetileg Tom Selleck játszotta volna a főszerepét – ér röhögni), amiből aztán sikerült egy korrekt kultot rittyenteni, és még az sem sült el visszásan, hogy Han Soloból egyszer csak ostoros kalandor lett. Az idén nagy marketinttel benyomott folytatás úgy veszi fel a fonalat, hogy észre sem vesszük a ’89 óta eltelt időt.
Érdekes ez a passzintás, hogy egyik oldalról a sztori érezteti a legutóbbi Indiana film óta eltet időt, hiszen Henry Jones kicsit megöregedett, néha rozsdás; maga a képi világ viszont egy olyan stílusgyakorlat, hogy egy az egyben a ’80-as évek jön vissza. Plusz az elhintett áthallások, mint a film indítása, a professzor óráját megzavaró dékán, a kígyófóbia, amelyek mind az első részből ismerősek, tovább éreztetik az időutazást, de egyúttal a szoros kapcsolatot is. Ez alkalommal a történetet egy fura artifact szolgáltatja, ami egy kristályból faragott koponyának tűnik, és amit nagyon meg akarnak kaprintani a komcsi okkultisták, és persze archeológus kalandorunkat is érdekli, hogy hova vezetnek az ősi lelet szálai. A legenda azt mondja, hogy aki a titkos templomba visszaviszi az onnan származó koponyát, annak egyszeriben nagy hatalom üti a markát. Megy persze az adok-kapok a kincsért, és hogy ki ér vele előbb a rejtett szentélybe, ahol már beszállnak a helyi törzsek is. A végén persze kiderül, hogy mi igaz a legendából, mit tud egy kristálykoponya, és hogy nem vagyunk egyedül. (Haha, és mégsem spoiler.)
Végülis minden itt van ahhoz, hogy egy nagy világmegváltás nélküli, popcorn-kólás, csajozós mozin terpeszkedhessünk egy szombat este. Engem talán csak az zavart, hogy bár rendben van ez az oldskool fényképezéssel (és/vagy utómunkával) belőtt szín- és képi világ, meg minden, de mégis vannak olyan igényeim, amik előjöttek az utóbbi 19 évben a filmipar fejlődése okán. Például nekem így 2008-ban már mérsékelten fárasztó az, hogy valakit másfél órán keresztül folyamatos sortűz alatt tartanak, de le se szarja. Mintha egy agyrágóztató játékot játszanál számítógépen, könnyű üzemmódban. Oké, értem, ez a Bruce Willis vonal, itt ez a lényeg, de pont az Indiana Jones agyilag hozzáadott értéke miatt várnék el talán egy annyit, hogy legalább valami furfanggal kerülje ki a golyókat. Ha már deres halántékot rajzolunk Indie pajtásra, én megtoldottam volna egy fok McGuyverrel az akcióhős formulát. De hát nem vagyok se George Lucas, se Steven Spielberg, aminek meg amúgy valószínűleg sokan örülnek. Úgyhogy marad a “hagyd otthon az agyad” meg a “kapcsolj ki”, és hadd szóljon.
Utóirat: azért a hatás megvolt; mozi utáni másnap végignéztük egyhuzamban mind a három korábbi epizódot. Az első klasszikus, a második borzalmas, a harmadik pedig még mindig a legjobb.
Linkek: