Bár Steven Soderbergh az eredetiség helyett inkább a már bevált stílusokkal sáfárkodik, ezt olyan sokoldalúsággal – és ami még fontosabb: olyan minőséggel – teszi, hogy még mindig ki tudja bűvölni a pénztárcámból a mozijegyre valót. A meleg sztriptíztáncosok élete után a rendező két viharos szerelem történetét rázta ki a tablettás üvegből.
A kettő közül a Side Effects fejti ki gyorsabban a hatását. Emily Taylor férje éppen kiszabadult a börtönből, a nő boldogsága mégsem teljes. Depressziósnak érzi magát, a bioritmusánál csak a nemi élete borul fel jobban, egyre kevésbé tud helytállni a munkájában, ráadásul a férjének sem megy túl jól a társadalomba való visszailleszkedés. Egy félresikerült öngyilkossági kísérletet követően Emily ellátogat egy pszichológushoz, aki felír neki egy új gyógyszert, mondván, az majd segít. A gyógyszernek azonban nem várt mellékhatása lesz: Emily alvajárás közben megöli a férjét.
A jól csengő sztoriból Soderbergh remek érzékkel hozza ki a legtöbbet: míg a film első felében finoman megalapozza a szituációt és a hangulatot, mintha csak a nyakunkat masszírozná gyengéden, a játékidő második felében már baseballütővel klopfol. Minden fordulat tökéletesen érthető, és a szálakat visszafejtve sejthető is, mégis meglep, végig fenntartva a figyelmet.
Rooney Mara pedig valósággal brillírozik. Nemcsak azért, mert aki nem szeret bele a film első harminc perce alatt, azzal valami gond van, hanem mert végig olyan érzésünk lehet, mintha a szerepet egyszerűen rá írták volna. Visszafogott, öngyilkosság felé sodródó, megtört lányként olyat alakít, ami talán a film legemlékezetesebb pontja. Ezért is külön öröm, hogy Channing Tatum viszonylag hamar eltűnik mellőle, és olyanok veszik át a helyét, mint például Jude Law. Az utóbbi idők közepes filmjei és alakításai után (Broken City, Rock Of Ages, Playing For Keeps stb.) ráadásul Catherine Zeta-Jones is kifejezetten fenyegető és erős szerepben tér vissza. Hosszútávon talán nem fogunk emlékezni a filmre, de még így sem tudok kevesebbet adni rá, mint egy négyest.
Side Effects trailer
A Behind The Candelabra arról a viharos viszonyról mesél, amelyet Valentino Liberace, a világhírű énekes és zongorista folytatott Scott Thorsonnal hat éven keresztül, és amelyre Thorson az autobiográfiájában emlékezik vissza (Behind the Candelabra: My Life with Liberace). Liberace az ötvenes és a hetvenes évek között a világ egyik legtöbbet kereső zenésze volt, ennek megfelelő életvitellel. Így nem csoda, ha a film elején a Blue Valentine helyett mondjuk a Velvet Goldmine egy kevésbé abszurd verziója jut eszünkbe. Ugyanis – akárcsak Scottnak – nekünk is könnyű beleszédülni a giccsben tobzódó, aranyozott belső terekbe, a barokk pompába, és nem utolsó sorban a kétségkívül karakteres Liberace-be.
A film előrehaladtával azonban a pompa mellett a szenvedély is megfakul. Nemcsak Scott, az egyszerű statiszta változik meg, hanem kettejük vonzalma is. A két főszereplő játéka ellenben – ha nem is annyira húsbavágóan erős, mint Ryan Gosling és Michelle Williams kettőse a Blue Valentine-ban – elviszi a hátán a filmet. Főként Matt Damon meggyőző az egyszerű vidéki fiúból a féltékenység, majd az őrület (és a drag queenség) felé sodródó Scott szerepében. Mellette Michael Douglas talán egy kicsit egysíkúnak, sekélyesnek tűnhet Liberace-ként – valószínűleg rutinból hozta a virtuóz zongoristát. Kettejük viharos és bizarr szerelme a film nagy részében azért kitart, a vége felé érkező, borítékolható fordulat idejére mégis kezd kifogyni a lendület.
Behind the Candelabra trailer
Akárcsak a Side Effectsnél, Soderbergh itt sem vitt végbe semmi gyökeresen újat, de életrajzi drámája így is kellemes néznivaló: felszínes, mégis érdekes történet a világ egyik leghíresebb zongoristájáról, aki élete végéig küzdött nemi hovatartozásával. Háromnegyed.