Az osztrák Michael Hanekét ismerő nézők már akkor libabőrösek lettek, amikor nem sokkal a 2009-ben óriási sikereket elért A fehér szalag után kiszivárgott az ősz hajú rendező új filmjének a terve, mely az “Amour” címet viselte. Jogosan kapott ekkor a fejéhez boldog-boldogtalan, hiszen az egy dolog, hogy az igen erős filmográfiával bíró Haneke már számtalanszor zúzta porrá az embert és az emberi értékeket. Egyet, az igaz és őszinte szerelmet viszont eddig mégsem piszkálta. Pszichotikus szerelemmel már borzongatott A zongoratanárnő képsoraiban, de mintha a valódi szerelemmel még ő sem mert volna kekeckedni. Végül mégis eljött az ideje. A végeredmény felemás.

A Szerelemben egy idős értelmiségi házaspárt ismerünk meg Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva lenyűgöző alakításában. Georges és Anne egykor neves zongoratanárok voltak, most már csak néha járnak el koncertekre. Egyik reggel egy átlagos beszélgetés közben Anne váratlanul megnémul, és öt percre teljes katatóniába esik. Majd magához tér. Hamarosan viszont agyvérzéssel viszik kórházba, ahonnan féloldalas bénulással tér haza. Az orvosok szerint rövid időn belül teljesen le fog épülni szellemileg és testileg egyaránt. Anne ezt hallva rögvest megígérteti a férjével, hogy az semmilyen körülmények között nem viszi többet kórházba. Georges teljesíti a kívánságát, és otthonukban ápolja a feleségét.

Párszereplős kamaradrámát kínál a több mint kétórás film. A nyitó jelenetet leszámítva végig ugyanabban a lakásban vagyunk, és lényegében végig ugyanazt látjuk. Georges tornáztatja Anne-t, eteti Anne-t, vécére segíti Anne-t, és amennyire tőle telik, igyekszik megnevettetni is Anne-t. Ahogy az sejthető, az első napokban-hetekben meglepően jónak bizonyul kettejük együttműködése. A nő büszke, a férfi figyelmes. Mintha még erősebbé is válna a szerelmük, látván, hogy bizony még egy ekkora csapás sem fogott ki rajtuk. Pedig kifog. Anne eleinte csak testileg omlik össze, de nem sokat várat magára a szellemi destrukció sem. A film ugyanakkor mégsem annyira erről, mintsem inkább az egyre lehetetlenebb helyzetbe sodródó Georges-ról szól, akinek munkáját sem az ideig-óráig felfogadott ápolónők, sem saját lánya (Isabelle Huppert) nem könnyíti meg.

Az, hogy az emberi faj nem egy szép teremtés, Haneke sokadik filmjét látva már aligha bír az újdonság erejével. Életművének talán a legjellegzetesebb motívuma az emberi értékek teljes körű felszámolása, az ember elállatiasodása, és a két (vagy több) ember közötti közöny. Első mozifilmje, az 1989-es A hetedik kontinens még nagyon direkt módon ábrázolja lényegében ugyanazt, amit minden későbbi film is, többé-kevésbé árnyaltabban: nincs menekvés, nincs remény, az egyetlen lehetőség a pusztulás – az emberi faj pusztulása. Abban a filmben egy háromfős család dönt úgy, hogy kár tovább élni, és ezért módszeresen lerombolják a saját otthonukat, majd végül saját magukat is. Érzelemmentes, kilátástalan és kegyetlen munka, egyben pedig a hanekei életmű esszenciája is. A Szerelem annyiban mégis újítást jelenthet, hogy itt az embertelenség nem a kiinduló, hanem a végpont. Itt még egy rövid időre megpillanthatjuk azt a reménysugarat, amelynek a korábbi filmekben már az árnyéka is alig fellelhető.

Miután a Furcsa játékban, és főleg a 71 töredék a véletlen kronológiájából, illetve az Ismeretlen kód című filmekben a racionalitás, az érzelmek és az élet bárminemű értelmének még az írmagját is kiirtotta, érdekes Hanekétől egy új gondolkodásmódot látni. Viszont egy kicsit unalmas is. A konklúzió tudniillik ugyanaz: így nem lehet élni. Hasonló helyzetből hasonló tanulságot pedig már mindenki levonhatott akár az életben, akár a mozivásznon. Nem kell az 1981-es Mégis kinek az élete? című érzelmes drámáig visszamennünk. 2004-ben láttuk Javier Bardem főszereplésével A belső tengert is, a legemlékezetesebb példa pedig a tavaly készült és nálunk idén bemutatott Járhatatlan út, melyben egy kétgyerekes családapát diagnosztizálnak agydaganattal, a néző pedig az utolsó hónapokat kísérheti végig, ha bírja. Haneke magánmitológiáján belül talán még újnak számít ez a tőle szokatlanul kifinomult (megkockáztatom: finomkodó) beszédmód és témaválasztás – a rendszeres mozilátogatónak kevésbé.

Szerelem trailer