Mindenképp fontos a mű élvezetéhez és megértéséhez tisztázni, honnan is ered a cím. Narrátor meséli el a film első perceiben a történetet, miszerint Friedrich Nietzsche egyszer, Torinó utcáit járva felfigyelt egy kocsisra, aki kegyetlenül verte lovát. A filozófus odasietett az állathoz, és sírva átölelte a nyakát. Az események után Nietzsche mély depresszióba zuhant és szinte öntudatlanul élte le utolsó tíz évét. Ennyit tudunk, de hogy mi történt az emberben, s mi lett a lóval, örök talány marad. Tarr pedig ezen a vonalon halad tovább, az az állapot érdekli, amikor elveszik a hit az emberiségben, a fejlődésben, már nincs értelme a filozófiának, amely feleslegessé válik egy pusztuló, romlott és a végítéletre váró világban.

A narrátor hangja elhal, s belezuhanunk a szokásos fekete-fehérre komponált epikus intróba. Állat és ember küzdelmét látjuk az elemekkel, a dühöngő orkánnal, egy hosszú, kietlen úton. Közben szól az örök alkotótárs, Vig Mihály zsigerig hatoló, hangulatba rántó zenéje. A nagyon hosszú jelenetet még valami fenségesség hatja át, ahogyan a ló és kocsisa együtt küzdenek. Harcuk együttérzést indukál, amit felerősít a kamera szomorú tánca, ahogyan körbejárja őket. A táj körülöttük már haldoklik, meddő öléből nem születik élet, kietlen pusztává változott minden. Nagyon lassan, események nélkül, színek nélkül telik el az első harmad, amely ugyanakkor felépíti a későbbi történések vázát, megalapozza a hangulatot, előkészít a befogadásra és időt ad a gondolkodásra, hogy elveszve a képek szikár és a zene monoton szépségében a nézőnek ideje legyen magába tekinteni és reagálni.

Aztán a kocsi megérkezik, s a film második harmadával megkezdődik a tanyán élő apa (Derzsi János) és lánya (Bók Erika) monoton szokásokból álló életének bemutatása. Mechanikusan ismétlődnek a tevékenységek, miközben a kinti világ lassan összeomlik ebben a fordított teremtéstörténetben. Öltözködnek, vizet hordanak, krumplit főznek, esznek és tüzet raknak. Ridegek és szikárak, távoliak, nincs bennük gyengédség vagy bármi más érzelem, érezhető, hogy Tarr nem akar közel engedni hozzájuk. Élnek előttünk, nem játszanak, eltűnik a mesterkéltség, a mű meghaladja, átlépi a művészetet. Mintha nem is lenne kamera, sem rendező, sem forgatókönyv.

Érdekes, hogy a tanyán még nyoma van az életnek. Egy ideig még van fény, víz, lobog a tűz, az istállóban (bár nem eszik már, de) álldogál a ló, de a baljós jelek egyre sokasodnak. Két esetben próbálnak kívülről behatolni apa és lány kis világába. Pálinkáért jön az apokaliptikus jóslatot hozó szomszéd, aki Krasznahorkai szavaival temeti a világot, beszámol arról, hogy a városnak vége, s minden bukásra ítéltetett, aztán cigányok jönnek kétlovas kocsival, átkot szórnak, a lánynál egy könyvet hagynak, s mögöttük a kút is kiapad. A három élőlény (apa, lány és ló) megkísérlik a kitörést is, mert zsigereikben érzik a véget, de nincs hová menni. Végül eltűnik minden, de ők folytatják a megszokott rutint, ösztönből, mert más nem maradt.

Az egész alkotás rendkívül radikális. Nem ad könnyű magyarázatokat, egyszerű azonosulást, homályba vesző képei ridegek, mint a téma. A zárlat sem más, csak egy pofon, amely megriaszt és felráz. Ülünk a székben, egy rémálomból ocsúdva, feloldás, katarzis nincs, csak némaság és sötétség. Hallgatnak a múzsák. Az alkotó eltávolodik a művészettől is, mint önkifejezési formától. Végtelen letisztultsága már nem hordoz szinte semmi emberit. Nem tudom eldönteni, hogy van-e célja, nem tudom, van-e kegyelem vagy a fénnyel együtt minden eltűnik. Mégis, van szeretet abban, ahogyan elidőzünk Derzsi plasztikusan barázdált és Bók kifejezéstelen arcán vagy a ló szemében, visszatükröződik bennük az élet és az elmúlás kilátástalansága felett érzett fájdalom, a hiábavaló harc. Nem szép, nem lélekmelengető, hanem egy rettentő felkiáltójel egy el nem hangzott mondat végén. Krasznahorkai talán majd megírja, bár elképzelhető az is, hogy valóban nincs már mit mondani.

Aki konklúziót vár tőlem, az csalódni fog. Nem tudom, nem akarom a filmet kritikai piedesztálra állítani vagy a süllyesztőbe dobni, nem fogok értékítéletet mondani, nem adok pontokat, és nem helyezem el Tarr Béla életművének csúcsán vagy mélyében. A szokásos módszerek itt nem sokat érnek. A torinói ló két és fél óra stimuláció szellemnek és léleknek, megindít és gondolkodásra késztet. Csodálatos, feledhetetlen élmény, minden súlyával és fájdalmával együtt.