A baráti körömben a mai napig komoly vitaindító kérdés, hogy kellett-e folytatni a Terminátort a második rész után, vagy a T-1000 legyőzésével befejezettnek lehetett volna tekinteni a gépek öntudatra ébredésének kérdését feszegető történetet. Ha elővesszük a harmadik filmet, akkor bizonyára egy határozott nem a válasz. Én mondjuk azon állásponton vagyok, hogy a Kristanna Lokennel leforgatott epizód nem volt annyira rossz, mint amennyire lehúzzák a rajongók, de abban egyetértek, hogy a Gépek Lázadása egy ekkora filmtörténeti jelentőséggel bíró sorozatnak a harmadik részeként elfogadhatatlan volt. Ha viszont nem törődünk ezzel, hanem inkább megnézzük az új epizódot, a Megváltást, akkor már az a fő kérdés megérte-e életre kelteni azt a jövőbeli világot, amibe az első két részben pár pillanat erejéig betekinthettünk, vagy ezzel a készítők pont, hogy lerombolták azokat a képzelet szőtte elképzeléseket, amiket a rajongók építettek fel magukban az elmúlt huszonöt év során?
Nem akarok kertelni tovább a hangulatfokozó bekezdés után, inkább belecsapok a közepébe: számomra a Terminátor: Megváltás képi világa apró csalódást okozott. Én az egészet fémesebbnek és kevésbé poszt-apokaliptikusnak képzeltem el, pont olyannak, mint a Skynet, ahova John Connor behatol a film végén. Számomra ilyesfajta, félig cyberpunkos, félig militarista sci-fis álomképek jelentették a Terminátor-sorozat 2018-át, e helyett viszont kaptunk egy olyan látványvilágot, ami telitalálat lenne mondjuk egy esetlegesen készülő Fallout filmhez. Koszos, rozsdás, porig rombolt, hatalmas városok, üres, kihalt sivatagos vidékekkel, elhagyatott benzinkutakkal és úttorlasznak használt kiégett autókkal, az emberek hosszú kabátokba bújtatva, homokvédővel az arcukon, shotgunokkal felszerelve. Kicsit untam a szürkeséget, és ezért örültem annak, hogy a végére azért kaptunk valami szexi hipermodernt is, ezért összességében azt mondom, hogy: a folytatásban ezen alakítani kéne egy kicsit.
Terminator: Megváltás trailer
A történet: az Ellenállók kis csoportja befog egy rövidhullámú rádiójelet, amivel megfelelő távolságon belül gyakorlatilag minden robotot működésképtelenné tudnak tenni, ezért a vezetők elkezdik szervezni a Skynet magja elleni nagy offenzívát, ami végső csapásként a háború végét is jelenthetné. Persze kiderül, hogy ez nem olyan egyszerű, és kisvártatva feltűnik egy új terminátor típus, a T-800-as, aminek szent meggyőződése, hogy ő ember, ismeretlen szándékai azonban megosztják a szereplőket, mert bár az biztosnak tűnik, hogy bántani nem akarja őket, de nem tudják eldönteni, hogy ez csak csapda, vagy tényleg ez a robot a gépezet szelleme. Vagyis a történettel nincs baj, tökéletesen végigviszi a száztizenöt percet, helyenként bedob egy-két viccesnek szánt sort, vagy drámainak ható jelenetet, avagy mindent, ami egy b-kategóriás akciófilmben nélkülözhetetlen.
A szereplők: lehet sírni, hogy a jó öreg Arnie már nincs a stábban, de az ő hiányát frenetikus jól megoldották a készítők. Sam Worthington pedig kurva jó. Megvan ugyanaz a kiállása, testfelépítése, ábrázata és mozgása, mint Schwarzeneggernek, iszonyúan kool minden, amit csinál, iszonyúan kool minden, amit mond. A kedvenc jelenetem tőle a végén az volt, amikor bevágta a széket az óriáskivetítőbe, az a belassított pillanatkép mindent vitt. Nyolcéves voltam újra! Baromi jó lenne őt a továbbiakban is látni. Ugyanezt állítom Anton Yelchinről is, aki a Star Trekben nyújtott vicces alakítása után itt Kyle Reese-t, tehát Connor apját játsza, és bizony nagyon rendben összehozta azt a pár percet, amit kapott. A mindössze tizenkilenc éves orosz színész nagy jövő előtt áll, remélem nem fullad ki. Ami viszont Christian Bale-t illeti, nos, talán ez az első filmje az évtizedben, amit nem kellett volna elvállalnia. Az Ellenállás ikonját megtestesítő szerepben nem tudja hozni azt a szellemes és sokszor intelligens játékát, amit a Batmanekben, a Tökéletes Trükkben, vagy az Újvilágban láthattunk tőle. Itt nem más, mint egy kemény harcos, akit nem lehet legyőzni, és akinek ezáltal komolyabb karaktere nincsen. Erre a szerepre bőven elég lett volna valami másodosztályú, jellegzetes arccal rendelkező színészt választani, Bale minden egyes pillanata csupán időpocsékolás.
Sam Worthington: nagyon Schwarzi!
A robotok: IHAJ GECC! Helyenként talán hasonlít a Transformers Decepticonjaira pár darab gépezet, de ki az istent érdekel ez, amikor hőseink náluk hússzor nagyobb fémekkel harcolnak? Szerintem a Megváltás ezen részét nem érheti rossz szó, a már ismert vázak mellett az új konstrukciók baromi ötletesek. Kár, hogy keveset láttunk közülük pusztítás közben, ergo nem sajnáltam volna, ha valamivel több harci jelenetet engednek be Vajnáék, de azért ez sem rossz így. Lesz még két részük, hogy ezt bepótolják.
Ez a robot nagyon funky.
Verdikt: igazából nem lehet szidni a Megváltást. Kicsit olyan, mint a kilencvenes évek elején készült legendás akciófilmeknek a valamivel laposabb folytatása, sok jó jelenettel, de kevés olyan résszel, ami mondjuk úgy belénk égne, hogy még évtizedekkel később is emlékezzünk rá. Ugyanakkor pozitívum, hogy a hiperrealizmus korában a készítők bátran beleraktak olyan jeleneteket a filmbe, amikre a nagyon okosok többször is felhorkantak a vetítés során, hogy “Na peeeersze!”, másrészt pedig ezzel az új világgal vélhetően lesz még annyi kakaó a történetben, hogy a további részekkel keletkező új lehetőségek felülmúlják a Megváltást. Nosztalgikusan bejött, hogy itt is üldöz egy motoros terminátor egy nagy, lomha járművet, na meg mennyire jó már, hogy tele van gépekkel az egész film. Arról nem is beszélve, hogy végre a “jó nő” szerep nincs túlerőltetve. Vagyis, amondó vagyok, hogy a huszonötödik évfordulóra forgatott múvi az alapműveket nem közelíti meg, de a harmadiknál fényévekkel jobb, és ezért biztos meg fogom még nézni legalább kétszer. Háromnegyed.
Linkek: