Emlékszem még, mennyire be voltunk szarva, mikor az Ideglelést először láttuk egy házibuli végén, hajnalban. Őrülten kapaszkodtunk egymásba, akkor sem mertünk a képernyőre nézni, mikor az teljesen sötét volt, csak az ijedt zihálás hallatszott. Az utolsó filmkocka lepörgése után pisilni sem mertünk egyedül elmenni. A boszorkányos sztori után tíz évvel most előbányásztam egy hasonló áldokut, a Baghead című indie filmet. A különbség most az, hogy a Duplass-testvérek horror-vígjátékán többet nevettem, kevésbé féltem, és a WC-re járás sem vált csoportos hadműveletté. Amellett viszont változatlanul kitartok, hogy soha, semmi pénzért nem mászkálnék éjjel a fák között.
A Duplass-testvérek, Jay és Mark kiskoruktól a kamera bűvöletében éltek, többször próbálkoztak a Sundance-en és a berlini filmfesztiválon is, de az áttörést néhány kisebb díj elnyerése után csak a Puffy Chair című film hozta meg számukra 2005-ben. Tavaly szintén a Sundance-en mutatták be Baghead című filmjüket, amely négy amatőr színész koránt sem unalmas hétvégéjét örökíti meg.
Először egy Los Angeles-i underground filmfesztivál vetítésén találjuk magunkat. Matt (Ross Partridge), Chad (Steve Zissis), Michelle (Greta Gerwig) és Catherine (Elise Muller) nagy álma, hogy végre szerepelhessenek egy moziban, bármennyire röhögik is ki az alacsony költségvetéssel dolgozó független filmrendezők egy-egy újabb banális agyrémét. Úgy döntenek, nem várnak castingokra, hanem leugranak vidékre, egy erdő közepén lévő házba, hogy nyugodt körülmények között összehozzanak maguknak egy scriptet. Iszogatással, lazulással indul a kiruccanás, de mivel nem egyszerűen haverok, ezért nem telhet az idő feszültség nélkül. A duci Chad odáig van a hozzá képest túl csinos Michellért, aki viszont Mattet csalogatja az ágyába. Mattre nem csak ő, hanem volt barátnője, Catherine is feni a fogát. Chad meg persze nem vak, de annál féltékenyebb. Van tehát miért haragudniuk a másikra, ezért aztán eleinte egymás kicsinyes szívatásának fogják fel egy papírzacskós fejű idegen felbukkanását. Ki húzott zacskót a fejére? Vajon Catherine, akinek leesik, hogy Michelle cicázik a pasijával? Vagy Michelle aki az első ijesztgetésekre akar bosszút állni, hogy ne csak őt rázza ki a hideg végre? Esetleg Chad akar frászt hozni a többiekre, mikor eltűnik egy időre, vagy csak duzzog, amiért Michelle felkínálkozott a haverjának? Vagy Matt a hunyó? Várjunk csak! Egy zacskós pofa most húzott el kinn az ablak előtt, miközben mindannyian benn dumálnak a szobában, és persze süket a telefon, a kocsi akksija meg eltűnt…
Kismillió ilyen horror kerül mozikba vagy egyenes DVD-re, de ezt a filmet független minőségében lehet kedvelni. Szeretni ugyan nem, de kedvelni lehet. Végre nem váratlanul, megmagyarázatlanul előbukkanó baltás gyilkos szedi áldozatait, ill. a végét sem folytatást sugallóan, igazából lezáratlanul fejezik be. A kameramozgás, a folyamatos ki-bezoomolás viszont idegesítővé válik a beltéri jeleneteknél, túlságosan pattog a kép, miközben nem sok minden történik. Az mondjuk túlzás, hogy nem történne semmi, mert szép kis magánéleti konfliktushelyzetek bontakoznak ki, és könnyed, humoros az egész a para részek váltakozása között. De mivel elég ritka és szokatlan a horror és a vígjáték elemeinek jól sikerülő egybemosása (kapásból csak a Horrorra akadva részeinek, mint horrorparódiának a “fergeteges” humora jut eszembe), ill. a látvány miatt a független filmeknek baromi nagyot kell durrantaniuk, hogy szuperprodukciók zöldhátteres borzongatásaival felvegyék a versenyt (ezért volt zseniális anno a Blair Witch Project), úgy érezhetjük, a Baghead önmagában semmilyen.
Baghead trailer
Őszintén szólva a film valóban nem maradandó élmény. Kedvesen, elnézően kell leülni hozzá, nem szabad különösebben várni, hogy megijesszenek (de meglepni biztos meg fognak). Egy testvérpár tök jó kis hobbifilmjének kell tekinteni, amitől talán kedvet is kap az ember, hogy hasonlót összehozzon a haverokkal, vagy hogy szerepeljen egy ilyenben. Persze csak akkor, ha tudjuk, mire vállalkoztunk…
Linkek: