Már hallom is a rosszmájú olvasók kánonját, amint felhorkannak az inspiráció hallatán, és nekem szegezik, hogy biztos én is szeretnék a filmben látható eleganciával lekönyökölni közeli barátokat, hogy cserébe milliárdokat kaszáljak mások kárán – pedig nem erről van szó. Ezt a gondolatot viszont a cikk végén folytatnám (még mielőtt elkezdem), és nézzük inkább a Social Networköt mint filmet.

A történet, mint az valószínűleg már a legtöbb olvasó számára ismert, a Facebook és az azt alapító Mark Zuckerberg sztoriját meséli el, még ha meglehetőségen kétes mennyiségű valóságtartalommal is. Az alkotók persze azt mondják, ők törekedtek a hitelességre, de a közösségi oldal készítői felől sok segítséget nem kaptak, így maradt a saját fantáziájuk. Egyébként ez a fantázia nem is sült el rosszul, így néhány indokolatlannak és valóban hülyeségnek tűnő momentumot leszámítva egy egészen korrekt történetet hoztak össze. Van benne szerelem, árulás, pénz, hatalom, és bár Facebookék szerint nagyon túl van spilázva és drámázva a sztori, azért mégiscsak egy mozifilmről beszélünk, úgyhogy némi felfújás nyilván kell a valóságon felül.

Ha pedig épp nem azon rugózunk, hogy vajon a történelmi hűség milyen fokát éri el a forgatókönyv, hanem csak élvezzük a filmet, a végeredmény bőven pozitív. Ehhez nagyban járul hozzá, hogy Jesse Eisenberg (Zombieland, Adventureland) filmről-filmre zseniálisabb, egyetlen karakterébe sem ragad bele, és varhatóan di Caprióhoz hasonlóan fogja meglépni szerepei felnőtté válását, aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy egy középkorú főhős drámájában alakít hiteleset.

Ami a rendezést illeti, kétes várakozásaim ellenére, végül nem hoz szégyent David Fincher (Harcosok Klubja, Hetedik) nevére: mintha a Benjamin Button alatt a végletekig tapasztalta volna ki az idővel való játékot, és most már úgy ugrál legalább három idősík között össze-vissza, hogy mégis pillanatok alatt levágható, hogy mi a koncepció, és követhető marad a cselekmény. Emellett, mint egy film-a-filmben módon illeszt olyan etűdöket a moziba, hogy nem győzök gyönyörködni a regattabajnokság vagy a rövidezés közbeni hacker verseny című tételeken. Az pedig szinte már tankönyvbe illő, ahogy a rövidebb történeti ágak egymást váltják: az egyik dramaturgiai csúcspontjában már érik be a következő tárgyalása, mindezt a főbb vezérfonalak hullámaihoz igazítva.

A zene talán az a pontja a filmnek, amivel a legkevésbé tudok dűlőre jutni, ugyanis amennyire rajongója vagyok Trent Reznor (Nine Inch Nails, How To Destroy Angels) munkásságának, annyira nem tudok szabadulni két gondolattól. Egyik, hogy ez a soundtrack is csak egy újabb album a NIN legutóbbi életszakaszát záró lemezek közül, hasonló hangulatokkal volt tele már a Ghosts és a Slip is, így Reznornak valószínűleg csak a szekrény aljára kellett nyúlnia hangmintákért, olyan nagyon össze nem törte magát. Másik, hogy nem túl sok-e az a fokozás, amit egy ilyesformán tipikus Reznor-zene szolgáltat egy ilyen filmnek, és talán sokat nyom ez a latba akkor, amikor a Facebook a túldrámázással vádolja a filmet. Két megnézés után viszont arra a konszenzusra jutottam magammal, hogy ezek a gondolatok csak a film megnézése után jelentkeznek, közben nagyon bejön a hangulat, a sodrás, a kellő helyen kellő mértékű feszültség, így végül azt mondom, rendben van a muzsika, de hogy külön soundtrackként semmi újat vagy pluszt nem nyújt, az is biztos.

És akkor térjünk vissza arra, hogy hol rejlik a filmben az inspiráció. Az utóbbi időben két olyan filmet láttam, ami a tipikus online startup vállalatot állította a középpontba: egyik a 2008-ban diszkréten debütált August, másik pedig az idén jóval nagyobb nevek és hírverés kíséretében megérkezett Social Network. Mindkettő lényege részben valóban abban rejlik, hogy az élethez kell némi törtetés és önmegvalósítani akarás, másrészt, és sokkal inkább, pedig hogy ma már nem a papíron megszerzett megélhetés korát éljük, hanem azt az időt, mikor egy eredeti és jól időzített ötlet (ahol mindkét tényező pontosan ugyanannyira fontos) valóban egymilliárd dollárt érhet. Ebből a szempontból a Social Network kulcsa rejlik a Justin Timberlake által leosztott monológban (ő alakítja a Napstert alapító Sean Parkert), amelyben azt tanácsolja az ifjú Facebook-alapítónak, hogy írja a névjegykártyájára: “I’m CEO, bitch”. Arcos egy húzás, de tömören összefoglalja a lényeget.

Ez az a kor, amikor nem az számít, hogy ki vagy és honnan jöttél, hanem hogy mi van a fejedben. Persze ehhez az is kell, hogy az ember tudja magát és a gondolatát jól értékesíteni, és itt a képbe jön némi egészséges opportunizmus, de nevezhetjük tudatos tervezésnek is. Ez az autodidakta zsenik és az önjelölt feltalálók kora, amikor valaki valóban képes megtanulni egy komplett tudományágat kizárólag az internet (és persze kellő angol tudás) használatával, és mindez csak elhatározás (és persze sávszélesség) kérdése. Ebből a szempontból érzem inspirálónak a két említett filmet: nem olyan üres gazdagság utáni vágyást keltenek, mint mikor az MTV-n a milliomos popsztárok kéglije után csorgathatod a nyálad, hanem olyan tökéletesen kézzel fogható seggbe rúgást adnak, ami úgy hangzik, hogy “menjél tanulni hülye gyerek és képezni magad, mert csak rajtad múlik, de ha ez te nem hiszed el, hát más nem fogja helyetted”.

The Social Network trailer