Szinte elkerülhetetlen volt, hogy a folytatás-marketing elérje a Toy Story franchise-t egy újabb rész erejéig. Ráadásul a 3D és IMAX hétköznapi jelenléte a platformot is egyértelművé tette. A megvalósítás persze 190 millió dollárhoz méltóan elragadó, más kérdés, hogy ki a célközönség, és mit szólnak ehhez a gyerekek.
Az ugye mindenki számára nyilvánvaló, hogy Toy Story 3-at csinálni instant win, és ennek semmi köze a forámtumhoz (2D, 3D, IMAX vagy egyéb), a grafikai megvalósítshoz (retrózzák a régit, vagy valósághűre váltanak), az eredmény pusztán marketing kérdése. Ennek eredője pedig a forrás, vagyis hogy a Toy Story első része a valaha készült első egész estés, teljes egészében számítógép-animációs film volt. De még csak nem is ez a geek blurb a lényeg, hanem hogy a ’95-ös eredeti kétség kívül baromi jól sikerült, az azóta eltelt 15 év alatt pedig alapvető kulturális konvencióvá ért, avagy: a Toy Story a számítógépes animációs film definíciója. Van benne kedves, családi humor, életről szóló bölcsesség, mindenki által valaha átélt, könnyen emészthető dráma; összességében a cute overload találkozása a filmtörténeti eposszal. Ezek után nem is lehetne más hatása egy olyan trailernek, ami egy bőr alá ivódott alapvetés visszatérő epizódját hírezi, mint emlékrohamok, nosztalgikus vágyakozás, tűkön ülés, szapora légzés. Így a harmadik rész nem csupán egy folytatás, hanem egy generáció gyermekkorának újjéledése. És hogy mi a bekezdés végén levonható tanulság? A Toy Story 3 szólhatott volna másfél órán át strandlabdázó Teletubbykról is, mert a marketing tudatosan úgy lett felépítve, hogy a nosztalgia-érzés legyen fókuszban, így pedig nem a sztorin múlt a siker, és erre némileg szükség is volt.
Mindenekelőtt tisztáznám azt az alapfelállást, hogy szinte már büszkeségre ad okot, hogy én még moziban láttam az első részt: a váci művelődési központ falai között, egy sereg meghatódott gyerek között éreztem a vászonról áramló jövőt, ami hirtelen ért véget, ahogy egy mellettem ülő szülő a végfőcím első pillanatában kifelé kezdte terelni a sort, miközben remegő kézzel kotorta elő a doboz Symphoniát a retikül aljáról. A nikotinsrága ujjak által sürgetőn mutatott ajtón átlépve magammal vittem a CGI-be vetett hitet, és a retinámba égett Pixar lámpát, ami azóta is képes bármilyen silánynak ígérkező produkció esetén is reményt adni. És ez 15 évvel később, a Toy Story 3 trailerének megtekintése után sem volt másképp.
A történet szerint a főhős játékok tulajdonosa zárni készül tinédzseréveit, és az egyetemre költözéssel a már jó ideje dobozba vetett kacatok sorsa is megpecsételődik: jobb esetben kerülnek a padlásra, rosszabb esetben egyenesen a kukába. A sors végül egy harmadik verzióra szavaz, és egy óvodába jutnak, ahol a kezdetben kánaánnak tűnő környezet hamar pokollá változik, amint kiderül, hogy a játékok vezérét játszó kedves maci valójában egy rémuralmat gyakorló helyi mob boss. Nagyjából ez a határvonal a mesében: idáig többé-kevésbé lapos poénokkal operáló unalmas moziról beszélhetünk, ez után pedig jön a fajsúlyos dráma. Mert ahogy a gonoszság beköszönt a képernyőre, a szín elkomorodik, és olyan sötét tónusok jelennek meg, hogy engem a hideg kirázott, nem is beszélve a körülöttem ülő gyerekek értetlen tekintetéről.
Toy Story 3 trailer
A világfájdalomba beleőrült szamócaillatú medve, az Ördögűzőt idéző fejcsavarodást előadó gügyögő baba, a Stephen King regényekből életre kelt cintányéros majom zombi mind olyan karakterek, amelyeknek ebben a formában nem éreztem itt helyét. Hőseink véres küzdelme az életben maradásért és a nyálas anyagiasságban (értsd: sármos-gazdag Ken) elolvadó Barbie persze jó életgyakorlat bármely gyerek nézőnek, de szülőként talán nem pont erre számítanék, mikor a poronttyal beülök a vasárnap délutáni matinéra. A katarzis pedig valóban epikus: kedvenc játékaink a halál torkában elfogadják az elmúlást, és egymás kezét megfogva, szemet lehunyva átadják magukat a megsemmisülésnek és a biztos pusztulásnak. (WTF?!) Szinte vetődve takartam volna el a mellettem ülő gyerekpáros szemét, mikor végül jött azért a mindent megváltó happy end, és végre boldogan kacsinthattunk össze, miközben a főgonosz is elnyerte méltó büntetését: keresztre feszítette egy kukás ember egy mocskos kamion hűtőrácsán, ahol nyelheti az út porát örökkön-örökké. És itt esett ki a popcorn a tátva maradt számból.
Szóval értem én, hogy micsoda mélységekbe nyúlik el az animációs mozi, és valós érzések, húsbavágó tanulság meg ilyenek, de ha már gyerekmesének lövünk be valamit, akkor az legyen tényleg gyerekmese. Nekem viszont ez így ebben a formában egy nagy, strasszokkal kirakott kérdőjel maradt, amiről akasztva csüng egy Woody baba, akinek levágták a lábát tőből, és csöpög belőle a sötétvörös vér. Ennek tükrében pedig az már csak az utóiratban fér el, hogy amúgy gyönyörű a megvalósítás, mert a klasszikus Toy Story look-and-feelt úgy tudták megtartani, hogy az anyagok felülete szinte kézzel tapintható volt, és bár a 3D semmit pluszt nem adott hozzá, mégis éreztük, hogy a grafikusok keze alatt egy mestermunka született. Csak a forgatókönyvön kellett volna gondolkodni még egy kicsit.