— Film

— 2010. December 23. 07:06

— Írta: Velkei Zoltán

Tron – Ökörség

A második Tron-filmről lassan tíz éve terjengtek már a pletykák, mire 2010 végére valóban elkészült. Mire volt képes egy elsőfilmes rendező egy harmincéves kultusszal? Mit emelt át a Tron: Örökség az 1982-es Tron örökségéből? Jeff Bridges és Bruce Boxleitner visszatérése elég-e ahhoz, hogy jó legyen a film? Ezúttal már most elmondjuk a bevezetőben feltett kérdésekre a választ: semmire, semmit, nem. Akit még ezen felül is érdekelnek a válaszok, az kattintson, és olvassa el hosszabban.

1982 fontos év volt a sci-fi szerelmeseinek. Pár ténnyel szeretném ezt a kijelentést alátámasztani:

  1. William Gibson megírta Izzó króm című novelláját, ami megelőlegezte annak a cyberpunk mozgalomnak és életstílusnak a születését, amit a két évvel későbbi Neurománc véglegesen elhozott.
  2. Ridley Scott vászonra vitte a Szárnyas fejvadászt, ami a filmtörténet addigi blockbuster sci-fijeihez képest (Star Wars-űroperák, Alien-akcióhorrorok) teljesen más megközelítésből képzelte el az emberiség jövőjét. Az elszabadult fantáziavilágok helyett inkább egy akkor még reálisnak tűnő, a közeljövő technológiai forradalmát szem elé helyező alkotásban az 1980-as évek trash-kultúrája keveredett magasművészeti elemekkel, s a végeredmény annak ellenére, hogy nagyon új volt mindenhez képest, mégis jelentősen korrelált Gibson írói elképzeléseivel. (Itt jegyezném meg egy zárójeles mondat erejéig, hogy a Szárnyas fejvadász ötletéül szolgáló regény írója, Philip K. Dick, 1982-ben hunyt el.)
  3. Ugyancsak ebben az évben került a mozikba a Tron című film, ami a pre-cyberpunk tételek megfordítására épült. A mű Scott és Gibson 2019-e helyett 1982-ben, helyi korszellemben képzelte el a jövőt.


Flynn az új Tronban. De hol van a klassz ruhája?

Pontosabban, nem is elképzelte a jövőt, hanem egyszerűen bemutatta, hogy mire lehet képes az emberiség a tudomány akkori stádiumában. Az eddig említett nevek vad képzeletével szemben a Tron alkotói nemes egyszerűséggel a számítástechnikában rejlő óriási potenciálra hívták fel a figyelmet egy szórakoztató film keretében. A játékőrültek és a hírszerzés korában (akkoriban vélhetően erre a két célra volt jó a számítógép) egy geek programozó digitalizáció segítségével bekerül a számítógépbe, ahol programokkal és programok ellen küzdve próbál visszajutni a való világba. A film igazi szépsége abban rejlett az addigi sci-fikkel szemben, hogy nem kellett komolyan venni. Elsősorban szórakoztatni akart, a filozófiai tartalmat meghagyta azoknak, akik mindenáron észre akarták venni. Bizonyára ennek köszönhető, hogy a Tronnak mára hatalmas, természetesen főleg online alapú rajongótábora van. Egyik része a filmben lévő játékok (diszkcsaták, fénymotorozás) miatt szeretett bele egy életre a Tron világába, másik része pedig az üzenete miatt (mindig az embernek kell gondolkodnia, a gép csak eszköz lehet a megvalósításban).

Hollywood az új millenium óta rendkívül jól érez rá arra, hogyan kell régi klasszikusokat nívós folytatásokkal feltámasztani, vagy megfilmesíteni. Számtalan példát elő lehetne venni a képregény-adaptációktól kezdve a legnépszerűbb trilógiák folytatásáig, amely tény már önmagában borítékolhatta volna a második Tron-film sikerét, arról nem beszélve, hogy egyébként is 2010 leglátványosabb, a 3D-s mozik legjobban várt alkotásáról van szó. S akkor még nem is említettem, hogy Flynnt és Tront az 1982-es szereposztásban látott Jeff Bridges és Bruce Boxleitner játssza, a filmzenét pedig a Daft Punk csinálta.


A recognizerek mindennél ijesztőbbek.

A Tron: Örökség címen megjelent műre azonban még csak azt sem lehet mondani, hogy középszerűre sikeredett volna. Egyszerűen csapnivalóan rossz…, mit csapnivalóan rossz, borzasztóan megalázza, szárazon seggbebassza huszonnyolc év kultuszát. A Daft Punk mondjuk vélhetően mennybe ment a cameójával.

Mint vérbeli Tron-fannak, igazából csak egyetlen elvárásom volt az Örökséggel kapcsolatban: szórakoztató keretek közt gondolja tovább a harminc évvel ezelőtti filozófiát. Ehhez képest a film óriási baklövés. Aki látta az első Tront, annak semmi újdonságot nem mutat, hiszen csupán minden abban ellőtt ötlet van újradizájnolva. Ez még mindig megbocsátható lenne, de a kivitelezés ellentmond mindennek, amire a Tron kultusza épül. Minden mással ellentétben a Tron ugyanis egészen máig hű maradt az alapokhoz, vagyis hogy az elveszett programozó egy számítógépben küzd a túlélésért, programok világában. Ezzel ellentétben az Örökség virtuális világa emberibb nem is lehetne: valódi utcákból épült megalopoliszból és az azt körülvevő sivatagos környezetből állnak össze a helyszínei, a többdimenziós diszkharcok és fénymotoros küzdelmek hatalmas arénákban történnek, ahol a közönség úgy őrjöng, mint a római kori gladiátorjátékokon. A programok túlságosan emberiek, nincs meg az az álcázott bájuk, ami huszonnyolc évvel ezelőtt a maga butaságával annak az elhitetésére törekedett, hogy valóban Flynn az egyetlen ember a gépben. Itt mindenki emberszabású, így ha nem ismertem volna az első filmet, vagy netán lekéstem volna ennek az első húsz percét, akkor minden további nélkül hihetném azt, hogy valami sci-fit nézek, ami 2500-ban játszódik. Ugyancsak nem tudom minek hatására száműzték az első film gazdag, fényes színvilágát; az Örökség túlságosan sötét, monokróm. Gyönyörű fémvázas ruhák helyett valami gagyi overallban feszítenek a szereplők, a mintázatok minimalisták és semmilyenek.


Szép. Szexi. Csak a Tron világához semmi köze.

Mégis, mindez még mindig megbocsátható lenne, ha egy jó történet el tudná vinni a hátán az egészet. Sajnos még ezt sem kapjuk meg, sőt, ez talán a legfájdalmasabb része az Örökségnek. Nyilván nem az alapötlettől vártam volna valami óriásit (Flynn fia bekerül a gépbe, megtalálja rég halottnak hitt apját, megpróbálnak kijutni), hanem a köztes részektől, a töltelékektől, az átvezetőktől, a mondanivalótól. Mindez viszont nem más, mint egymásnak gyökeresen ellentmondó, mindennemű logikát mellőző jelenetek sora. Ha a Disney a 14-18-as korosztálynak lőtte be a filmet, akkor még meg tudom érteni, de részükről ez is csak egy újabb mellélövés lenne, hiszen a Tron tényleg az, amit az 50+ rajongóknak, sci-fi-buziknak és geekeknek kellett volna jól megcsinálni, minimális kapcsolással az átlagos moziba járó emberekkel.

Egyedül a látvány az, ami tényleg nyújt valami olyat, amilyen az egész Tron-jelenség volt 1982-ben. Ha valaki ezek után mégis meg akarná nézni – ne tegye – az mindenképp IMAX-be menjen. Csalódottságomat azonban így sem tudom eléggé kifejezni. Bárcsak ne láttam volna. Egyes.

(Spoiler on: tudom én, hogy lesz folytatás, meg minden, de a fentieken túl még el szeretném rajongóként mondani, hogy úgy befejezni egy filmet, hogy Flynn és Tron meghal(?), a lehető legszemetebb húzás, amit a rajongókkal el lehetett követni. Spoiler off.)


Isznak a programok. Ki érti ezt?