Joseph (Peter Mullan) egy ötvenes éveiben járó, megfásult alak, aki ideje nagy részében a kocsmákban ül, verekszik, vagy céltalanul ténfereg a környéken. A megözvegyült férfin rendre kontrollálhatatlan, pánikszerű düh lesz úrrá, olyankor pedig zavarodottságában senkit és semmit nem képes tolerálni. Az egyik ilyen képszakadás alkalmával beront egy kis üzletbe, hogy elbújjon a világ elől, amíg kellően le nem higgad. Itt ismerkedik össze a kis adományboltot vezető Hannah-val (Olivia Colman), aki a szokásos ellenséges, elutasító reakció helyett kicsit beszél hozzá, imádkozik neki, és némi kedvességgel sikerül is megnyugtatnia az űzött vadként viselkedő férfit. Aztán Joseph másnap és harmadnap is visszatér a boltba, igaz, először természetéből fakadóan megalázza, elítéli a nőt, végül szépen lassan átlátja annak félreértett helyzetét. Hogy a szép ház és mutatós házasság csak látszat, valójában a zárt ajtók mögött a beteges, perverz férje (Eddie Marsan) a legkülönfélébb módokon alázza.

Considine filmje nem titkoltan Ken Loach, Mike Leigh, vagy Shane Meadows angol szociodrámáinak jól bejáratott útvonalát követi. Ráadásul története a két magányos, szenvedő alak egymásra találásáról, és a lehetséges szerelmi háromszög felvetése elsőre elhasznált, sablonos ötletnek tűnhet. Viszont az alapkonfliktus sajátos kibontása, ahogy a düh motívumát a két szereplő különböző helyzetéből bemutatja frappánsnak tűnik és hoz némi újszerű csavart. A váratlan találkozás, és a kölcsönös megmentés lehetősége itt is adott, azonban a tiszta érzelmek helyett mintha inkább a kényszerűség vezérelné őket. Túlságosan is sokat vártak egy ilyen sorsfordító eseményre ahhoz, hogy ez egy reális lehetőség legyen. Ettől kapcsolatuk abszurd és halálra ítélt, és bár Joseph a maga módján megpróbálja, egyszerűen a saját és az asszony ellentétes élethelyzetéből, személyiségéből, habitusából fakadóan tudja, hogy ez lehetetlen. Hannah így reményt kap a megmenekülésre, de csak egy alig-alig pislákoló, halovány lehetőséget. Ráadásul mikor az érzelmeik akaratlanul is elkezdenének kibontakozni, Considine a kliséket elkerülve bátran közbelép, hogy a történetéhez méltó befejezéssel bizonyítsa, hogy az élet gyakran egyszerűen csak szomorú és igazságtalan.

A kevés helyszín és szereplő megteremti az eldugott, sivár leeds-i környék bensőséges, ugyanakkor nyomasztó atmoszféráját, Erik Alexander Wilson operatőr természetes fényei, vagy az ólmos, sötét tónusú színei pedig kellően elmélyítik, megadják a dokumentarista stílust. Considine jól átlátta, hogy az alig másfél óra kevés lenne egy ilyen méretű probléma teljes kibontására, így éppen csak annyi időt fordított mellékszálakra vagy előzményekre, melyek a szereplők személyiségét, vagy a történet megértését feltétlen elősegíthetik. Figyelme nagy részét inkább a két karakter komplex személyiségének feltárására, illetve a furcsa kapcsolatuk kialakulására fordítja, és mivel főszereplői jól felépített, átgondolt alakítás nyújtanak, szinte gond nélkül teheti őket maximálisan a középpontba.

Peter Mullan érdes hangjával és durva skót akcentusával gyakorlottan hozza szerepét, ami talán részben hommage is Mullan azonos nevű karakterének az 1998-as Nevem, Joe című Ken Loach filmből. Súlyos hangulatváltásai, mély, rezzenéstelen, perzselő tekintetei lenyűgözőek, ám az igazi megdöbbenést a főleg televíziós sorozatokból ismert Olivia Colman nyújtja. Törékeny, széteső gesztusai, mimikája, ügyesen használt testbeszéde nagy húzóerőt jelentenek. Minden arcrezdülése komoly jelentéssel bír, de a legkiemelkedőbb a nő végső összeomlása, ahol Colman olyan sokkos állapotba kerülő, keserves zokogást produkál, ami óriási darabot szakít ki a nézőből.

A Tyrannosaur nagy falat egy első filmes rendezőnek, de Considine debütálása nagyon biztató. Filmje az apróbb hibái ellenére is jól összerakott, összetett, van benne némi fanyar humor és realista drámaiság is, aminek az emléke, a gondolatai még napokkal később is kísértenek az emberben. A hazai mozizók márciusban nézhetik meg a Cirkofilm jóvoltából.

Tyrannosaur előzetes