Új-Zélandra valami hasonló helyként gondoltam mindig, mint Izlandra: ott van valahol a világ vége után egy sarokkal, ahol semmi nem történik, és ettől hülyülnek meg az emberek. Aztán jött egy haver Ausztráliából, elmesélte, hogy Új-Zélandon vannak a legsúlyosabb reggae/dub bulik, most meg itt van a Játszma az ördöggel (The Devil Dared Me To), ami egy olyan új színt ad a világ aljának, ami eddig nem is létezett. Az első öt perc után képernyőre tapadás. Ilyen kretén filmet rég nem láttam, kaszkadőrökkel a főszerepben meg még soha.
Az első dolog, amit muszáj elmesélnem a film kapcsán, hogy először egy producer barátommal láttam, aki megnéz egy kisebb talicskányi filmet hetente, de a Játszma az ördöggel kezdő képsorai (és néhány hangos nyelés) után csak annyit mondott: “Hát baszki, így kell elkezdeni egy filmet!”. A másik dolog, amit nem lehet elkerülni ahhoz, hogy képbe kerülj, miről van szó, a referálgatás. Annyira eredeti, mint a Wayne’s World, annyira kattant, mint a Kung Pow, és annyira össze vagy zavarodva, mint a Shaolin Soccer közben. Utóbbit arra értem, hogy az egész úgy kezdődik, mint egy patetikus mese, és ez valahogy rá is ragad a filmre, tehát van egyfajta komolyan-vevős íze, amit közben viszont ötpercenként keresztülszel egy-egy olyan jelenet, hogy az agyad eldobod. Nem, ez nem egy komoly film, ez egy kretén vígjáték, de olyan köntösben, hogy szinte már elhiszed. Imádom ezt a stílust, baromi nehéz úgy elkészíteni egy egész estés filmet, hogy ez teljes hosszban működjön, de itt hibátlanul megvan végig.
Az alapkoncepciót nem meglepő módon nem is ilyen méretre találták ki. A film alapját az új-zélandi Back Of The Y Masterpiece Television tévésorozat adja, ami néhány eszement kaszkadőr wannabe-ról szól. Az arcok versenymennyiségű alkoholt vedelnek, és igazi paraszthumorral fűszerezik a mutatványokat. Egyik részben amolyan Született gyilkosok módjára ölnek le egy bírósági tárgyalóteremnyi embert, másikban a Mad Max-et hangolják át Wad Wax-re, de ahogy az a Randy Campbell (az egyik főhős) önéletrajzaként bemutatott videómontázsban is látható, azért ott van benne a kaszkadőrség rendesen, nem csak a hülye poénok. A tévésorozat hét részt élt meg, és kult lett Új-Zélandon, majd adta az MTV2 a briteknél és a Channel V Ausztráliában. Ezt követte egy tévés különkiadás, aztán 2007-ben az egész estés mozi, a Devil Dared Me To.
A film a már említett Randy Campbell történetét meséli el, aki már gyerekkorában is kaszkadőr akart lenni, és élete vágya volt, hogy átugrassa az Új-Zéland déli és északi szigetét elválasztó csatornát, a Cook Straitet (jegyezzük meg, ennek legkeskenyebb pontja 23 km). Már az első bringás(!) próbálkozásnál, úgy tíz évesen cigivel a szájban, a legrockandrollabb bukóval a fejen lendül neki. Aztán egy kaszkadőrshow után veszi szárnyai alá a fenti tévésorozat többi szereplőjéből álló társulat, akik felnevelik, Campbell pedig továbbra is azt az álmot dédelgeti, hogy a legnagyobb új-zélandi daredevil legyen, és közben még a szerelem is szembejön.
The Devil Dared Me To trailer
Előzetesen azt hittem, valami dokuszerűen megcsinált film lesz, vagy legalábbis marad a sorozat kézikamerás minőséghez közelebbi megoldása, de nem, egy abszolút profi módon felvett játékfilmről van szó. A képek tűélesek, a felvételek hatalmas szélesvászonra valók, az operatőri munka, a fényképezés, a beállítások hibátlanok. A cselekmény felépítése, a sztorivezetés szintén ötös. Az már más kérdés, hogy műfaji sajátosság, hogy az amúgy egyenletes történetet egyfolytában szétszaggatják a néhány percenként jelentkező sokkfaktorok, mint például egy szerelmi andalgást félbetörő leszakadó láb, vagy éppen ennek a részletnek a későbbi újrahangsúlyozása, csak hogy ne feledjük, hogy az a szexi főhőslány még mindig féllábú.
Hülyén hangzik? A filmben még hülyébb, hidd el! De ugyanúgy ahogy egy Kung Pow-ban működnek a szürreális poénok, vagy ahogy egy South Parkban ül a paraszthumor, ez is egyben van itt. Ez így egy külön műfaj már, amiből ezek a srácok csillagos ötösre vizsgáznak.