A brutális akciómozijairól ismert japán kultrendező, Takashi Miike a 2007-ben debütált és a Velencei Filmfesztiválon Arany Oroszlánnal kitüntetett Sukiyaki Western Django című opuszával az egykori Japánjába kalauzol vissza minket. A helyszín egy poros kisváros, ahová tucatjával érkeznek a kalandorok, hiszen a legenda szerint valahol a közelben kincs rejtőzik. Csakhogy a városban a Genji és a Heike klán vívja évszázados küzdelmét, és mivel nemigen ismernek kegyelmet, legtöbben kincs helyett saját sírjuk helyét kénytelenek kiásni. Aztán, ahogy az lenni szokott, megjelenik egy titokzatos idegen, aki keményebb bárkinél…
Bár a Sukiyaki Western Django egy főhajtás Akira Kurosawa szamurájfilmjei előtt, műfaját tekintve spagetti western, igaz, a szereplők japánok, akik a kardot sem restek előrántani, ha a helyzet úgy kívánja. A ketchupot tarantinói léptékben használó Miike ugyanis fejébe vette, japán westernt forgat: amerikai kultúra japán kézből olasz módra, teljes a káosz. A film ettől akár jó is lehetne, de nem az, a meseszerű látvány egyedi hangulatot kölcsönöz, jól idomul a történethez és az animés akciójelenetekhez, a cselekmény viszont lapos, zene szinte nincs, a párbeszédek legtöbbször erőltetettek, ráadásul a cowboyok angolul beszélnek, a híres japán akcentus pedig egészen elképesztő. Valószínűleg angol nyelvterületen is felirattal nézik a filmet.
A történetben, amelyhez egy ősi monda szolgál alaptaktusul (a Taira klán legendája, ahol ugyancsak a Genjik és a Heikék ugranak egymásnak), Ringo szerepében felbukkan a közvetve már említett Quentin Tarantino is, aki megmutatja, milyen gyors a keze, a magányos pisztolyhős bőrébe pedig Ito Hideaki bújt, akinek ez volt a nagy dobása, azóta több filmben kapott főszerepet.
A külföldön hangos sajtót kapó mozi már a forgatás
alatt kultfilmnek lett kikiáltva, ám nem váltotta be az
ígéretet.
Sukiyaki Western Django trailer
Széljegyzet (Deadhead)
Az első reakcióm a film láttán annyi volt: he? Majd elkezdtem róla beszélgetni, és egyre jobban megbizonyosodtam afelől, hogy nagyon furcsa volt. Két kézzel törlik az arcunkba a kulturális eklektikát, ahogy egy olasz film japán feldolgozásában (paródiájában?) Rambo aprítja a kovbojkalapos szamurájokat. Teljesen csapongóan váltogatják a komolyságot, mélyfilozófiát és a szürreális idiotizmust. Az egyik pillanatban egy nyíllal keresztüllőtt nőt kínoznak a sárban, a következőben pedig a tudathasadt sheriff pofozgatja saját magát, hogy aztán a piros banda megmaradt tagjaival, vállra tett kézzel vonatozni kezdjen. A két eltérő stílus viszont nálam kiütötte egymást. Mert a profik rögtön elvesztették a profizmusukat, amint kiderült, hogy egy bagázs gyalog vonatozó retardáltat nem tudnak két perc alatt lehetnelni, a véres jeleneteket viszont a vicceskedések rontják el. Pont belehuppantak a komolyság és komolytalanság közti felemás résbe, amitől csak a homlokomat ráncolom. Ettől függetlenül nézésre ajánlom a filmet, de készülejtek fel előtte, mert nem egy egyszerű eset.