Még a Titanic Filmfesztiválon láttuk a spanyol Óscar másik fele című filmet, ami kifejezetten szépnek és izgalmasnak tűnt. Az izgalom ugyan elmaradt belőle, de szépségből és mélységből jelesre vizsgázott a produkció. Egy megkésett kritika a tovább után.
Manuel Martín Cuenca rendezése, az Óscar másik fele (La mitad de Óscar) a fesztivál Spanyolcsizma nevű szekciójában került bemutatásra. A trailer, a filmplakát és a szinopszis mind azt sugallta, hogy itt bizony egy tépelődő, lassú, frusztrációk és elfojtások mocsarában fulladozó történet kerül a nézők elé. A sejtés természetesen beigazolódott. Óscar (Rodrigo Sáenz de Heredia) magányosan éldegél valahol, a spanyol tengerparton, Almeriában. Napi rutinja a bezárt sólepárlóban végzett vagyonőri munkából, haldokló nagyapjának látogatásából, valamint a mindig üres üzenetrögzítő lehallgatásából áll. Ha épp úgy alakul, reszelget egy helyi lányt, viszonylag kis lelkesedéssel. Egészen addig tart ez a baljós idill, míg a nagyapa kómába és ennek megfelelően kórházba kerül. Ekkor megjelenik Óscar rég nem látott lánytestvére, Maria (Verónica Echegui).
Hosszú és lassú jelenetek bontják ki előttünk Óscar mindennapjait. Végig érezzük, hogy Óscar vár valamire, hogy a kép hiányos. Maria megérkezésével, a repülőtéren megtörténő első ölelésükkel, melyből kizárul a világ és bezárul a kör, a hiányzó rész helyére kerül. Ugyanakkor nem lenne konfliktus, s talán film sem lenne, ha nem állna Maria mellett a zavaró körülmény, az élettárs, egy menő, francia ügyvéd, Jean, akivel Párizsban él együtt a lány, s már első gyermeküket várják. Jean egyébként végig csupán fenyegető árnyék marad, súlya kimerül abban, hogy a testvérek közé áll. Maria maga mögött hagyta a múltat, Óscarral együtt, a nagyapa végzetes betegsége talán az utolsó ürügy, hogy a testvérek láthassák egymást. Kettejük közt feszül kapcsolatuk lehetetlensége, amiből a lány feltételezhetően csak kínkeservesen, óriási szenvedés árán tudta kitépni magát. Óscar és Maria között azonnal kialakuló intimitás láthatóan mindent és mindenkit kizár. Amikor a nagyapa meghal, és gyorsan eltemetik, Maria indulni készül, vissza, nyugalmas, boldogtalan, de biztonságos új életébe, Óscar tudja, hogy ez a lépés véglegesen elszakítja őket egymástól. Ezért az addig passzív férfi lépni kényszerül.
Maria az első pillanattól a legutolsóig benne izzik a film minden pillanatában, nyilvánvalóan ő a fél, Óscar fele, ahogyan a kifejezőbb angol címből is tudhatjuk. Mint egy Pink Floyd-dal, lassan épül fel és bontakozik ki a lány szerepe, de ez az ív teszi annyira magával ragadóvá és erőssé a filmet. Először még csak Óscar hiányérzeteiben van jelen, sóhajokban, csendekben, a semmibe révedő tekintetben. Aztán éteri hanggá válik a végre nem üres üzenetrögzítőn, amire Óscar végtelenül hosszú ideig várt, minden éjszakába beleálmodva a reményt egy finom kontúrokkal rajzolt emlékképet őrizgetve. Végül Maria kilép az álomból, alakja jelenetről jelenetre valóságosabb, élesebb vonalakkal rajzolódik ki, míg végül Óscar hosszas küzdelme árán valósággá válik. Ezzel párhuzamosan alakul Maria erős, céltudatos emberből gyenge, kiszolgáltatott és kitárulkozó lénnyé.
A beszéd kevés, zene helyett csak zajokat hallgatunk, infúzió csepegését, lélegeztető gépet, madarak énekét, a tenger zúgását és a szelet. Rafael de la Uz képei puritán egyszerűségükben tökéletesen kifejezőek, minimál eszköztára pontos vizuális lenyomata a testvérpár érzelmeinek. Hosszú snittek segítségével merülhetünk el egy-egy pillanatban, ahogyan a kamera elidőzik a főhősök arcán, gesztusain és mozdulatain. Óscar és Maria, mindketten eltévedtek valamikor, valahol. A film legszebb perceiben a testvérek és Jean elveszítik szem elől egymást a tengerparton sétálva, a lány kétségbeesve keresi a többieket, zavarodottan, tele félelemmel, míg meg nem pillantja Óscart. Aztán csak állnak egymás mellett, mindketten megnyugodva. Ebben az egyszerűségében is költői jelenetben belesűrűsödik a film szummája. Bármi is történt, ők ketten egy egész két fele, akik életük végéig egymásra fognak sóvárogni, s egymás nélkül félnek érzik magukat.
A film szépsége és mélysége csak lassan, talán csak a megtekintés után napokkal bontakozik ki a néző számára. Óscar tükrében látunk mindet, úgy, hogy valójában őt sem ismerjük meg, de az érzései annyira erősek, hogy karaktert adnak neki. Rajta keresztül látjuk azokat a búcsúzásokat, azokat a veszteségeket, amelyekbe mi is belehalunk, mégis viseljük a mély és rettenetes sebeket. Óscar nem képes erre, ő nem akar többé a sebekkel élni, miután Maria ismét valósággá vált a számára. Maria, ez a finom és érzékeny jelenés ural mindent Óscar univerzumában, egy álom, egy gyönyörű emlék, egy lassan kirajzolódó, feltáruló szépség, általa nyílik ki Cuenca filmje egy igazán érzékeny és különleges alkotássá.