Őszintén: hány olyan filmet tudtok a jó öreg IMDb nélkül mondani, ami Hawaii-on játszódik vagy jelentős szerepet játszik benne, mint helyszín? Nekem csak Az 50 első randi jutott eszembe, az se a hihetetlenül erős élmény miatt. Aztán kicsit kutakodva Adam Sandler tűnik fel újra ezen a vonalon a közelmúltból egy limonádéval, vagy jelen esetben inkább koktéllal (Kellékfeleség), de a jó öreg Marshall bánatos tekintete és a Lepattintva se a bálnatestű Akadémia monoklis Monopoly-bácsijainak készült. Paul Thomas Anderson a Kótyagos szerelemmel már talán azoknak is megfelelt, akik nem csak a popcorn mennyiségével kalkulálják a filmhosszt, de a lényeg mégis az, hogy akármennyire is adja magát ez a földi paradicsom, mint filmhelyszín, a valóság mégse mutat akkora nagy pezsgést a témában.

Az Utódok első jeleneteiben még csak narrátorként megszólaló Matt King (George Clooney) egy idült alkoholista rezignáltságával mutat rá arra, mekkora ostobaság azt hinni, hogy Hawaii az a földi paradicsom, ami az utazási irodák brosúráiban, az európai és amerikai fejekben leledzik azóta, hogy az első milliomos nyugdíjasok megérkeztek vakációzni. Alexander Payne főhősén keresztül egyből megadja az alaphangot a rideg valóság felfedésével, ugyanakkor a film mégsem arra megy rá, hogy ostoba tévhitekről rántsa le a leplet – csupán felfest egy kissé ellentmondásos képet Hawaiiról. Ezt az ellentmondásosságot két dolog táplálja: az “itt is ugyanolyan emberek élnek” valósága, és a lassú, precíz képekben bemutatott természeti környezet.

Payne jól érzett rá, hogy ritka szerencsés helyzetben van: végletes filmet rendezhet, ami mégsem válik túlzóvá végletei miatt. Hawaii ugyanis maga a végletesség. Gyönyörű, homokos strandjain, szemetet sosem látott utcáin, ragyogó öblökkel szegélyzett partjain túl ugyanazok a hétköznapi emberi tragédiák, ugyanazok a problémák tűnnek fel, amelyek bármilyen emberi társadalom evidens részei. Így Matt King életében is, akinek felesége egy vízisí-balesetben annyira beveri a fejét, hogy kómába kerül, és rövid úton arra is rájönnek az orvosok, hogy nemhogy felépülni nem fog teljesen, de a végrendeleti rendelkezése miatt hamarosan le is kell kapcsolni az őt életben tartó gépekről. A film lassan adagolja a baleset előtt történteket: hogyan hidegült el a nem is Hawaii-on élő Matt az odahaza az életet nagykanállal faló feleségétől, hogyan lett szinte idegen a gyerekei előtt, és úgy mellesleg hogyan lett több tucatnyi unokatestvére közül épp ő az, akinek döntenie kell a nagycsalád birtokában levő gyönyörű és egyedülálló öbölről és birtokról.

Kifejezetten sötét film is lehetett volna az Utódok, hiszen a történet során egyszerre kell egy ember életéről dönteni, a birtok kapcsán egy több száz éves családi történettel a pénz kedvéért szakítani, és kiderülnek még ennél gonoszabb dolgok is Matt és felesége életével kapcsolatban – de maradjunk a spoilerek innenső oldalán. Payne műve azért lehetett az Oscar-szezon egyik abszolút megérdemelten felkapott filmje, mivel ezt a hawaii sötétséget fel tudta oldani, néhol kifejezetten poénosra venni – utóbbiban a bugyuta tökfilkók eljátszásában (lásd: Égető bizonyíték) egyre jobb Clooney volt segítségére. Így egy keserédes, mégis megmozgató mozi válik az Utódokból, amely ráadásul mellékszereplőivel még feljebb srófolja saját értékét. Nemcsak Matt nagyobbik lánya, Alexandra (Shailene Woodley) válik “fuck everything” típusú fiatalból felnőtt nővé a film során, de pasija, az eleinte félelmetesen ostobának tűnő Sid (Nick Krause) is bebizonyítja, hogy nem teljesen hülye. (Konkrétan Matt és az ő éjféli beszélgetése a játékidő legerősebb jelenete).

Utódok trailer

Valamiféle happy end is összejön a végén (meg némi szirup),  de ettől függetlenül nem lesz egy fokkal könnyebb film Alexander Payne eddigi legkomolyabb munkája, mely azon túl, hogy Hawaiit valódi, emberi világként mutatja be, sokat elmond nemcsak erről a mikrokozmoszról, hanem az emberi kapcsolatokról is. (Ötös.)

Utóirat: a film elején, a hawaii kislány, akihez Kingék bocsánatot kérni mennek, a Higgins család sarja. Trivia?