Néha azért tudom sajnálni a magyar filmforgalmazókat, amikor szembekerülnek egy ilyen filmmel, mint az Egy komoly ember, amelyet egyrészt muszáj bemutatni, hiszen egy Coen-testvérek által rendezett filmet szinte presztízskérdés vászonra juttatni; ugyanakkor témájával szembeállítva a magyar társadalom kisebbségeihez való “kishibás” viszonyulását érthető, hogy ugyanennyire öngyilkosság is. Ráadásul botrányfilmként se adható el az Egy komoly ember, amelyben egy nagyon csöndes, nagyon bölcs és nagyon lassú filmet ismerhet meg, aki mégis bevállalja.
Joel és Ethan Coen egyébként is cifra útját a filmiparban tovább színezi legutóbbi filmjük, az Egy komoly ember: aki furcsán nézett, hogy mégis miként lehet a nagyon sötét és baljós Nem vénnek való vidék után egy olyan eszement történetet hasonlóan hajmeresztő stílusban filmre vinni, mint az Égető bizonyíték, annak az Egy komoly ember végleg betehette a kaput. (Arról nem is beszélve, hogy itt van a kanyarban a True Grit című western, újabb kacskaringó.)
Láttam egy vicces plakátösszeállítást valahol, hogy milyen lenne néhány film, ha a valódi tartalmuk kerülne szlogenként a stáblista fölé. “The Jew Movie” lett volna az Egy komoly ember sorsa, ha jól emlékszem. Azt azért már párszor tapasztalhattuk, hogy Coenék nem tolják az orrunk alá filmjeik úgymond mondanivalóját, sőt, az Égető bizonyíték alapján mondhatjuk, hogy az se hozza zavarba őket, ha arra a konklúzióra kell jutniuk, hogy semminek semmi értelme. A kaotikus abszurd egy jóval finomabb és csöndesebb megoldása a Zsidó Film, mely elődjével szemben igyekszik minimalizálni mindenféle intermediális és magán kívül mutató utalást. Coenék összeválogattak egy rakás alig ismert színészt, és velük játszatták el az Egy komoly embert, és ez a munkamódszer jelentősen könnyíti a szkriptet, amely legutóbb rendesen épült arra, hogy a megszokottól radikálisan elütő karaktert alakító George Clooney vagy Brad Pitt mit is művel tulajdonképpen.
Az Egy komoly ember próbára teszi a türelmünket, sőt, olykor ügy éreztem, Joel és Ethan kifejezetten visszaél vele – hosszú, kínos pillanatok buknak fel minden második jelenetben. Amikor hősnek sem nevezhető hősünk, az elátkozottságától szenvedő és pipogya Lawrence Gopnik (Michael Stuhlbarg) nyüszítve sírva fakad a saját ügyvédje előtt, már majdnem nálam is elpattant a húr. Mégis, ki kíváncsi erre a mesügére, aki szikrázó tekintetű feleségének (Sari Lennick, hihetetlen forma a nő) nemhogy ellentmondani nem képes, de még férfiként is csődöt mond a nő szeretője előtt. Ki kíváncsi arra, ahogy a morálisan látszólag erős Gopnik képtelen tetteké manifesztálni akaratát? És egyáltalán, ki bírja végignézni ezt a majd’ két órás macskaegérjátékot, amelyben még a rabbik is puha modorú szemfényvesztőnek, vagy hajlott koruk ellenére Jefferson Airplane-rajongónak tűnnek?
Hát mi, a gójok.
Isten ments’, hogy leírjak bármi olyat, hogy ilyen meg olyan jól fogalmazza meg a zsidóság lényegét vagy egy világvallás jellegét az Egy komoly ember – nagy ostobaság lenne ilyesmit kijelenteni erről a történetről. Larry Gopnik csak egy fickó, aki próbál az isten által rámért csapások ellenében megállni, még akkor is, ha se hite, se akarata nem elég erős ennek véghezviteléhez. Megpróbál valami homályos értékrendhez alkalmazkodni az ’50-es évek Amerikájában, ahol bármilyen értékrend létezése egyre kétségesebb, ráadásul – ahogy Coenék is bemutatják – felszínre törőben vannak már az etnikumok és társadalmi osztályok közti indulatok is. Hogy legyen így valaki cádik (igaz ember)? Vagy akár csak egy komoly ember?
Jó kérdés, kedves barátaim, jó kérdés. (Négyes.)
A Serious Man trailer